Emiliano felnézett rá, megtörölve az izzadt homlokát.
— Az édesapám is ezt mondta. Ő is mindig mindent megszerelt.
Don Esteban szemeiben valami megrezzent.
— Mi volt apád neve?
— Mateo. Mateo Rivera — felelte a fiú büszkén. — Teherautó-sofőr volt. Azt mondta, egyszer saját földje lesz.
Don Esteban arca hirtelen kővé dermedt. Lassan kihúzta magát a székben, kezével megszorította a karfát.
— Rivera… — suttogta alig hallhatóan. — Honnan származott az apád?
— Uruapanból. De a nagyszülei Pátzcuaróban éltek, a tó túloldalán.
Don Esteban nem válaszolt többet. Megfordította a kerekesszékét, és visszament a házba anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna egész este. Mariela észrevette a változást. Az öregember visszahúzódott a szobájába, és órákig bámult egy régi, fekete-fehér fényképet, amelyet az éjjeliszekrényén tartott. A képen egy fiatal nő volt látható egy kisgyermekkel a karjában.
Mariela tudta, hogy a férfi múltjában sötét árnyak rejtőznek. A piacon az árusok suttogtak Don Estebanról. Azt mondták, volt egy fia, Gabriel, aki harminc évvel ezelőtt eltűnt, miután összekülönbözött az apjával egy földterület miatt. Sokan úgy vélték, Gabriel északra ment, az Egyesült Államokba, és soha többé nem hallatott magáról. Mások szerint tragédia érte. Don Esteban soha senkinek nem beszélt róla, és Teresa halála óta végképp elvágott minden kapcsolatot a külvilággal.
III. A vihar és a felfedezés
Egy évvel azután, hogy Mariela és gyermekei megérkeztek El Pedregalba, a vidéket elborította a század legnagyobb esőzése. A tó vízszintje megemelkedett, és a dombokról lezúduló víz elárasztotta az alacsonyabban fekvő ültetvényeket.
Az egyik éjszaka, amikor a villámok megvilágították az égboltot, a régi főház melletti faház alsó szintjét elöntötte a sár. Abban a helyiségben őrizte Don Esteban a régi dokumentumokat és Teresa fennmaradt holmijait.
— Mariela! — kiáltott az öregember a folyosóról, hangjában kétségbeesés bujkált. — A dobozok! A hátsó szobában!
