Alexei rálépett a gázra, érezve, hogy a gumik megharapják az aszfaltot. Az út olyan hosszú volt, hogy végre telefonon azt mondta a feleségének:
“Marina, már elfelejtettem, hogy nézel ki.”
Csak nevetett a vonal másik végén:
“Amint megérkezel, emlékezni fogsz. És hogy is felejtheted el, amikor tíz éve együtt élünk? Ideje ezt az emlékezetedbe rögzíteni.
Marina hangosan nevetett, és Alexei szíve gyengédséggel szorult; Nagyon hiányzott neki.
“Nos, most tovább maradok otthon, javítják a teherautót. Ez jó dolog.
“Nekem is hiányzol,” válaszolta halkan.
Alexei egy héttel később tért volna vissza. De adódott egy lehetőség a betöltésre. Aztán útközben egy kolléga meghibásodott — átszállították a rakományát Alexei teherautójára. A világ másik oldalára sietett, mert a határidők sürgősek voltak, és a büntetések két hónapra megfoszthatták volna őket a fizetésüktől. Ott három napot várni kellett tőle, majd találtak egy nagyon jövedelmező terhet számára. Ismétlem, nem hazafelé menet.
Alexei imádta az utat. És a szerencse rámosolygott. Végre elvégezhetik azt a felújítási munkát, amiről Marina egyre gyakrabban beszélt. Tíz éve házasok voltak, de érzéseik nem csillapkodtak. Azonban két évvel ezelőtt majdnem összetört a családjuk.
Egy nap Alekszej válókeresetet kapott. Úgy gondolta, hogy hiba, ezért Marinahoz ment, hogy kifejezze felháborodását. De lehajtotta a tekintetét:
“Én kértem a válást.”
A papír kicsúszott a kezéből:
“Te? Miért? Nem értem.
Marina sírva fakadt:
“Liocha, jó ember vagy. Csodálatos vagy. Teljes szívemből szeretlek, de nem érdemlek meg. Találkozol egy jobb nővel, aki képes gyereket adni neked.
Lassan leült a kanapéra:
“Ah, ennyi volt. Te döntöttél magad. Anélkül, hogy bárkit kértem volna. Nos, mivel ezt akarod, váljunk el.
Megragadta a kabátját, és kiviharzott. Sokáig bolyongott a városban, és csak éjszaka után tért vissza. Ahogy felkapcsolta a konyhai lámpát, megijedt. Marina az asztalnál ült. Az arca könnyektől telt fel; olyan nyomorultnak tűnt, hogy Alekszej nem tudott haragsnak maradni. Leült elé:
