Felnézett rá, meglepődve:
“Én, téged hibáztatlak? Természetesen nem. Ismét bebizonyította, mennyivel kedvesebb és elkötelezetesebb vagy, mint én.
— Állj. Te férfi vagy. A férfiak másként látják a dolgokat.
“Bocsáss meg, Marina. Bocsáss meg, hogy rossz gondolataim voltak. És ha nem tudtál erről elmesélni, az is az én hibám.
A felesége rámosolygott:
“Én vagyok a tettes, én hoztam létre ezt a rejtélyt.” Vacsorázzunk?
Az étkezés alatt Alexei Anetchkáról kérdezte tőle. Marina azonnal felélénkült:
“El sem tudod képzelni, milyen gyerek ő. Ő nem gyerek, hanem egy csoda. A szülei meghaltak, és a nagymamája elhagyta — azt mondta, túl öreg és beteg ahhoz, hogy gondoskodjon róla. Anetchka akkor három éves volt. Olyan intelligens, olyan szeretetteljes. És soha nem engedi magát leverni.
“Miért nem örökölte még senki?”
“Nem tudom. Talán félnek. Vagy talán nem látják, milyen kincs ő.
Egész este Alexei mosolyogva hallgatta Anetcska ostobaságait és vicces szavait. Úgy tűnt, Marina végtelenül beszélhet róla. És minél jobban hallgatott rá, annál jobban értette: ez a kislány már az otthonukban élt. Még nem tudták, ennyi az egész.
Néhány nappal később Alexei egyedül ment a fürdőbe egy “zárt” napon. Nem azért, hogy a feleségére figyeljen, hanem hogy segítsen. Vödröt vitt, segített felöltöztetni a kicsiket, gondoskodott a fiúkról. Végül meglátta Anetcskát. Félreállt, Marina kezét fogta, és nagy, komoly szemeivel figyelte őt.
“Ki vagy te?” kérdezte a kislány.
“Alexei vagyok. Marina férje.
“És te kedves vagy?”
“Nem tudom. Mit gondolsz?
A kislány elgondolkodott, és komoran válaszolt:
“Biztosan kedves vagy. Mert Marina szeret téged.
Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.
Eltelt egy hónap. Alexei minden szabad percét a fürdőkben töltötte – először segíteni, aztán beszélgetni a gyerekekkel, végül pedig egy hatalmas szemű kislánnyal maradni. Elvitte az állatkertbe, vett neki fagyit, elvitte egy autózásra. És minden nap egyre erősebbnek érezte magát, hogy az övé. A lánya. Csak a papírok hiányoztak.
