Alexei érezte, ahogy a feszültség elmúlik belőle. És minél könnyebbnek érezte magát, annál nagyobb szégyen tört rá. Olyan mély szégyen, hogy már nem mert Marinara nézni.
“Miért nem mondtad el egyszerűen?” kérdezte halkan.
“És mit mondtam volna?” “Liocha, én megyek a fürdőbe, hogy mások gyerekeit mossam, mert segít megbirkózni azzal, hogy nincs nálunk”? Azt hitted volna, hogy megőrültem. Vagy hogy én is megszidtalak téged. Nem akartalak bántani.
“De hazudtál nekem.” Ez fájdalmasabb.
“Bocsáss meg,” suttogta Marina, lehajtva a tekintetét. Nem gondoltam rá.
Ekkor kinyílt az ajtó. Elena Petrovna bedugta a fejét:
“Marina, megérkezett a következő csoport. És a “Bolhád” már keres téged.
Alexei döbbenten nézett feleségére:
“A bolhád?
Marina elpirult:
“Anetchka vagyok. A kislányt, akit a karjaimban tartottam. Azért hívjuk így, mert kicsi, kicsi felfelé húzott orra van és nagyon élénk. Mint egy bolha.
Az ajtóhoz sétált, Alexei a sarkán ülve. A teremben körülbelül tíz gyerek volt, még kisebbek az előzőknél. Egy kislány elszakadt a csoportból, és Marina felé futott:
“Mamma Marina! Téged kerestelek!
Marina felemelte a gyereket. Anetchka kis karjait a nyakára fonta, és úgy bújt hozzá, mintha az anyja lenne.
“Itt vagyok,” mondta Marina. Nem mozogok.
Alexei csendben figyelte a jelenetet. Minden rázkódott benne. Látta a felesége szemében csillogást, a gesztusainak gyengédségét és a gyermek abszolút magabiztosságát. Nem sajnálat volt. Tiszta szeretet volt.
Elhagyta a fürdőket, és az úton indult a ház felé. Furcsa volt a hangulata. Fél órával korábban dühben forrt hazug felesége ellen. Most ugyanolyan dühös volt, de önmagára. Ha másképp viselkedett volna, talán a felesége nem érezte volna szükségét, hogy eltitkolja előle a tetteit.
És az a kis kék szemű lány, aki épp most hívta Marinat “anyukának”…
Marina késő este jött haza. Alexei a padlón ült, és becsavart egy polcot. Belépett a szobába, leült a kanapéra:
“Engem hibáztatsz?
