Reggel nyolckor felhívtam Marcust, az ingatlanügynökömet Oak Ridge-ben.
– Elena! – szólt bele a férfi vidáman. – Épp hívni akartalak. A festők befejezték a munkát a tóparti házban. A kulcsok nálad vannak, a beköltözés bármikor lehetséges. Kérsz még valami utolsó simítást, mielőtt átveszed az épületet?
Ránéztem az asztalon fekvő kocsikulcsra és a bőröndre.
– Csak egy dolgot, Marcus.
– Mondjad csak.
– Rendelj egy konténert a kerti behajtóhoz. A teraszon van néhány régi kerti bútor, amit az előző tulajdonos hagyott ott. Dobasd ki mindet. Újakat akarok. Olyanokat, amik bírják az esőt, a vihart, és amik nem törnek el, ha valaki valóban rájuk támaszkodik.
Marcus nevetett.
– Megoldjuk, asszonyom. Mikor érkezel?
– Délután kettőre ott vagyok – feleltem.
Kiléptem a szállodából a ragyogó júliusi délelőttbe. A levegő meleg volt, de tiszta, a fák levelei zölden ragyogtak a sugárúton. Amikor beültem a kocsimba, a bal csuklómra néztem. A bőröm még mindig fehér volt azon a vékony csíkon, ahol az aranylánc feküdt négy éven át.
De a bőr gyorsan barnul a nyári napon. Néhány hét a tóparton, a víztükör mellett, és a nyom teljesen eltűnik majd. Nem marad utána semmi, csak a sima, erős felület, ami készen áll a saját életére.
