– Elena… te… te teherbe akartál esni? Miért nem mondtad el?
– Megpróbáltam elmondani, David. Tavaly októberben, a születésnapomon. Egy étteremben ültünk, és elővettem a vizsgálati eredményeket. Emlékszel, mi történt? Még mielőtt megszólalhattam volna, felhívott Chloe, hogy Sarah nem engedi el a barátnőjéhez aludni, és ha te nem mész érte azonnal, gyalog indul el az éjszakában. Te felálltál az asztaltól, otthagytál a számlával, és elmentél érte. És én soha többé nem hoztam szóba. Mert megértettem, hogy a te életedben nincs hely egy másik gyereknek. És nincs hely egy feleségnek sem.
– Én nem tudtam… én nem vettem észre… – a hangja megtört, és most először hallottam, hogy David valóban sír. – Istenem, Elena, annyira sajnálom… Javítsuk meg. Kérlek. Bármit megteszek. Elmegyünk terápiára. Eladom a részvényeimet, kiveszek szabadságot…
– Nincsenek részvényeid, David – mondtam halkan. – A céged múlt héten csődöt jelentett, ugye? Ma reggel láttam a cégbírósági közlönyt. Ezért voltál olyan feszült a grill mellett. Ezért akartál mindenáron megfelelni a családodnak, hogy ne lássák rajtad a bukást.
David nem tagadta. Csak a fojtott zokogása hallatszott a telefonból.
– És van még valami – folytattam, kíméletlenül, de harag nélkül. – Az Oak Ridge-i ház. A tóparti birtok, amiről évek óta álmodtál.
– Mi van vele? – kérdezte suttogva.
– Megvettem. Négy hónapja. A kulcsok itt vannak a táskámban. Azt terveztem, hogy karácsonykor beköltözünk. Hogy ott kezdünk új életet, hármasban, ha Chloe hajlandó lett volna rá. De ma délután, amikor letettem az aranyláncodat az asztalra, rájöttem valamire: abba a házba te soha nem fogod betenni a lábadat. Mert az a ház a tiszteletre és a biztonságra épült volna. Te pedig mindkettőt eladtad azért a hamis kényelemért, hogy soha ne kelljen nemet mondanod a lányodnak.
– Elena, ne tedd ezt velem… kérlek… nincs hová mennem. Ha a bank felmondja a hitelt a sorházra…
