Hosszú, nehéz csend támadt. Hallottam a kulcscsomója csörgését, majd a lépteit a parkettán. David nem volt hülye ember az üzleti életben; azonnal összerakta a képet.
– Én… nem láttam még a csoportot. Vezettem hazafelé – a hangja bizonytalanná, védekezővé vált. – Elena, értsd meg az én helyzetemet is! Chloe a lányom! Amikor megláttam, hogy a lépcsőnél áll és sír, pánikba estem! Nem tudtam gondolkodni!
– Nem az volt a baj, David, hogy pánikba estél – mondtam. – Az volt a baj, hogy még mielőtt megkérdezted volna, mi történt, te már eldöntötted, hogy én vagyok a bűnös. Mert neked kényelmesebb volt engem eltaposni, mint szembesíteni a lányodat a valósággal. Harminc ember előtt adtál nekem ultimátumot. Megparancsoltad, hogy kérjek bocsánatot egy hazugságért, különben takarodjak.
– Csak a feszültséget akartam csökkenteni! – kiáltotta most már kétségbeesetten. – Tudod, milyen nehéz természet! Ha ott helyben leállok vitatkozni vele, jelenetet rendez a nagynénje előtt! Csak azt akartam, hogy a születésnap ne menjen tönkre! Később megbeszélhettük volna négyszemközt!
– Nem, David. Nem beszéltük volna meg. Ahogy soha semmit nem beszéltünk meg az elmúlt három évben. Amikor Chloe összetörte a laptopomat, és azt hazudta, hogy a kutya lökte le az asztalról, te nekem mondtad, hogy ne csináljak ügyet belőle. Amikor kijelentette, hogy nem jön el a diplomaosztómra, te azt mondtad, tartsam tiszteletben az érzéseit. És amikor a múlt hónapban kiderült, hogy a fogszabályzója utolsó részletét nem tudod kifizetni, ki fizette ki a klinikán a négyezer dollárt a saját számlájáról anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna neki?
David elnémult. A sorház csendje szinte átfolyt a vonalon.
– Te… te fizetted ki? – kérdezte rekedten. – Azt mondtad, a biztosító végül átvállalta a méltányossági kérelmet…
