– Hazudtam neked, David. Mert tudtam, hogy ha megmondom az igazat, a büszkeséged megsérül, és megint Chloe-ra zúdítod a frusztrációdat, aki aztán engem fog gyűlölni érte. Meg akartalak védeni titeket. Saját magamtól, a pénztől, a valóságtól. De ma délután rájöttem, hogy nem egy családot védtem. Egy illúziót védtem.
– Hol vagy? Odamegyek. Beszéljünk – a hangjában megjelent a könyörgés. – Beszélek Chloe-val. Megmutatom neki a videót. Bocsánatot fog kérni tőled, esküszöm! Ráveszem, hogy a család előtt kérjen bocsánatot!
– Nem kell, hogy bocsánatot kérjen – válaszoltam, és éreztem, ahogy a vállamról legördül az utolsó mázsás kő is. – Neki nem tőlem kell bocsánatot kérnie. Neki egy pszichológusra van szüksége, és egy apára, aki nem a bűntudatából neveli, hanem a felelősségvállalásból. De az már nem az én dolgom lesz.
– Miről beszélsz? Mit jelent az, hogy nem a te dolgod?! Házasok vagyunk, Elena!
– Nem sokáig. Holnap reggel az ügyvédem benyújtja a válókeresetet.
– Egy lökdösődés miatt elválsz?! – David hangja hirtelen visszaváltott a dühbe, a sarokba szorított ember agressziójába. – Három év házasságot dobsz el egyetlen ostoba délután miatt? Hát ennyit ért neked ez az egész?!
– Nem az a délután miatt, David. Hanem a nyolc hónap miatt, amiről fogalmad sincs.
– Milyen nyolc hónap?!
Elővettem a barna mappát, és kinyitottam a szállodai asztalon.
– Nyolc hónapja járok lombikbébi-kezelésekre egyedül, David. Mert te mindig túl elfoglalt voltál ahhoz, hogy elgyere velem a kontrollokra. Mert mindig volt valami fontosabb: Chloe edzése, Chloe szobafestése, a te céged válsága. Nyolc hónapja vesztettem el a harmadik beültetést, és te észre sem vetted, hogy három napig alig bírtam kikelni az ágyból, mert épp azzal voltál elfoglalva, hogy a közös pénzünkből vegyél neki egy új telefont, nehogy kirekesztve érezze magát az iskolában.
David zihálása megállt. Olyan döbbenet ült a csendben, mintha fizikai ütést kapott volna.
