A férjem azt mondta, kérjek bocsánatot a tizenhat éves lányától, vagy hagyjam el az anyja családi grillezését. Chloe azzal vádolt, hogy szándékosan a fedélzeti lépcső felé löktem, pedig csak akkor ütköztünk össze, amikor hátralépett, miközben egy kancsó édes teát vittem.

Micsoda szánalmas, naiv illúzió volt.

Milyen vak voltam, hogy azt hittem, egy olyan férfi, aki képes a saját feleségét megalázni a rokonsága előtt egy tinédzser hisztijéért, valaha is partnerré válik egy igazi otthonban. David nem partnert keresett; egy kényelmes ütközőzónát akart a saját kudarcos bűntudata és az elkényeztetett lánya között. Valakit, akit hibáztatni lehet, ha az élet kényelmetlenné válik.

Megszólalt a telefonom az asztalon. David neve villogott a kijelzőn.

Hagytam csörögni. Végigvárta a hat csengetést, majd elhallgatott. Két perccel később jött egy üzenet:

„Hol vagy? Anyámék teljesen kiborultak, hogy szó nélkül leléptél a szülinapról. Mindenki azt hiszi, megőrültél. Chloe a szobájában sír, mert bűntudata van a jelenet miatt, amit csináltál. Gyere vissza, kérj bocsánatot, és fejezzük be ezt a baromságot. Ne játszd az áldozatot.”

Egyetlen hang sem jött ki a torkomon, de a szám széle keserű félmosolyra húzódott. „Chloe a szobájában sír.” Persze. Ez volt a megszokott forgatókönyv. Támadni, vádolni, majd amint a másik nem hódol be azonnal, felvenni a mártír szerepét, hogy David védelmező ösztönei azonnal működésbe lépjenek.

Vettem egy mély levegőt, és nem Davidnek válaszoltam.

Megkerestem Barbara számát a névjegyzékben, és tárcsáztam. Barbara volt David nővére, az egyetlen a családból, aki valaha is egyenes gerinccel állt a világban, bár a konfliktusokat ő is kerülte, ha tehette.

– Elena? – vette fel Barbara a harmadik csengésre. A háttérből még hallatszott a zene tompa lüktetése és az udvari nevetgélés. – Hol vagy? David azt mondta, rosszul lettél és hazamentél.

– Barbara – mondtam halkan, de nagyon tisztán. – David hazudott. Azért jöttem el, mert ultimátumot adott: vagy beismerem Chloe előtt, hogy szándékosan le akartam lökni a lépcsőn, vagy takarodjak.

A vonal túlsó végén csend lett. Hallottam, ahogy Barbara elhúzódik a zajtól, valószínűleg a konyhába ment.

– Mi történt pontosan? – kérdezte a sógornőm, és a hangja hirtelen elveszítette a születésnapi könnyedségét. – Chloe azt mondta, hogy hátulról nekilökted a korlátnak.