Abban a pillanatban valami végérvényesen megváltozott bennem. Az a Claire, aki hajnali hatkor kelt, hogy felmossa egy optikus rendelőjét, aki egy szakadt kabátban járt a hideg denveri teleken, hogy a férje “megmenthesse a cégét”, meghalt. Ahogy Maya fejbőrét masszíroztam a drága kondicionálóval, egy új Claire született. Egy nő, akinek már nem volt vesztenivalója, és akinek a kezében volt a tökéletes fegyver: a tudás.
Amikor Maya távozott, és a kezembe nyomta a szokásos húsz dolláros borravalót, rámosolyogtam.
– Jövő csütörtökön találkozunk, Maya. Alig várom, hogy halljam a fejleményeket.
– Te vagy a legjobb, Claire! – csicseregte, majd kilépett a szalon ajtaján, bele a vakító délutáni napsütésbe.
Hazamentem.
A házunk egy külvárosi, kétszintes épület volt, amelynek a festése már kezdett lepattogzani. Amikor beléptem, David a konyhaasztalnál ült. Előtte számlák hevertek, a keze a hajába túrt, az arca pedig a tökéletes, meggyötört üzletember maszkját viselte. Huszonhat évig ez a látvány aggodalommal töltötte el a szívemet. Most csak undort éreztem.
– Szia, szívem – mondtam, és letettem a táskámat. – Nehéz nap?
David nehezen, drámaian felsóhajtott.
– Borzalmas, Claire. Az anyagárak az egekben, a srácok túlóráját alig tudom kifizetni. Nem tudom, meddig bírjuk még így. Esküszöm, néha úgy érzem, feladom, és csődöt jelentek.
Odamentem hozzá, és a vállára tettem a kezem. Ugyanúgy, ahogy Maya haját mostam, most a férjem vállát masszíroztam.
– Ne mondd ezt, David. Keményen dolgoztál a Vanguardért. Bármit megtennék, hogy segítsek. Tudod jól.
Egymásra néztünk. A szemeiben láttam a megkönnyebbülést. Azt hitte, a terep elő van készítve. Azt hitte, a kis felesége, az ő engedelmes igáslova pontosan ott tart, ahol lennie kell.
– Tudom, Claire. Te vagy a sziklám.
Másnap reggel, miután David elhajtott a fehér furgonjával, nem a szalonba mentem.
