— Emma már nem akadály többé — vágta rá Melissa ellentmondást nem tűrően. — Végre visszakapjuk, ami a miénk. A nemzeti csapatot, az aranyérmeket, a szponzorokat! Mindent! Most pedig töröld le a könnyeidet, menj vissza a szobádba, és viselkedj úgy, mintha aggódnál a csapattársadért!
Jane reszketve bólintott. Nem volt más választása. Benne volt a bűntényben, és tudta, ha feladja magát, Melissa mindent rá fog kenni.
A két nő visszasétált az edzőközpont felé. De amit egyikük sem tudott – és amit a fizika és az emberi anatómia törvényei szerint lehetetlennek tartottak volna –, az az volt, hogy a mélyben a történet nem ért véget. Nem úgy, ahogyan ők képzelték.
—
### 2. fejezet: A jégpáncél alatt
Amikor a jégbe zárt tartály elérte az óceán hideg, sötét rétegeit, a nyomás ugrásszerűen megnőtt. A tartály vastag, edzett üvege, amely a hűtőkamrában még kibírta a fagyasztást, a mélytengeri nyomás és a külső-belső hőmérséklet-különbség hatására mikroszkopikus hajszálrepedésekkel telt meg.
A tartály belsejében Emma teste nem volt halott.
A fagyasztórendszer, amit Melissa aktivált, egy speciális, izomregenerációra használt kriogén folyadékot kevert a vízhez. Ez a szer – a szélsőségesen alacsony hőmérséklettel párosulva – nem elpusztította a sejtjeit, hanem egy hihetetlenül ritka, úgynevezett *hiper-hipotermikus tetszhalott állapotot* (tetszhalált) idézett elő. Emma szívverése percenként egyre lassult, a légzése leállt, de az agyi funkciói a fagypont körüli hőmérséklet miatt nem szenvedtek oxigénhiányos károsodást. A sejtcsere lelassult a nullára.
És ahogy a tartály a sziklás tengerfenéknek csapódott kétszáz méter mélyen, az edzett üveg végleg darabokra robbant.
A sós, jéghHideg óceánvíz beáramlott a résbe. A sós víz kémiai összetétele és az óceáni áramlatok hirtelen változása sokkszerű kémiai reakciót váltott ki a lány szervezetében. Emma tüdeje ösztönösen görcsbe rándult, a szemei kipattantak a vaksötét mélységben.
