A teste reflexszerűen harcolni kezdett az életért. Az évek során megszerzett brutális tüdőkapacitás, a professzionális úszóizomzat és az életösztön átvették az irányítást. Emma nem fulladt meg azonnal: a tüdejében rekedt levegő és a sokkhatás aktiválta az emberi szervezet eltemetett “búvárreflexét”.
Ám az óceán mélye nem volt lakatlan.
A kiképzőközpont alatti tengerfenéken egy titkos, mélytengeri tengerbiológiai és kutatóállomás, a *Nautilus-8* terült el, amely a hadsereg és egy magán-biotechnológiai cég közös kísérleti projektje volt. A kutatók éppen aznap reggel végeztek automatizált szonda-ellenőrzéseket a tengerfenéken, amikor a szonár egy emberi testet észlelt a süllyedő romok között.
A kutató tengeralattjáró robotkarjai másodpercekkel a végső tragédia előtt kiemelték a lány dermedt, fagyott testét a mélyből.
—
### 3. fejezet: A gyanú árnyéka
Eközben a felszínen az edzőközpontban elszabadult a pokol.
Emma eltűnését még aznap délelőtt észrevették, amikor nem jelent meg a kötelező reggeli mérésen. Az edzője, Mr. Henderson, felforgatta az egész komplexumot. A rendőrség órákon belül megérkezett.
— Hol látták őt utoljára? — kérdezte az idős, dörzsölt nyomozó, Vance felügyelő, miközben a medence szélén álló sportolókat méregette.
Melissa lépett előre, az arca tökéletes aggodalmat és szomorúságot tükrözött.
— Tegnap délután a regenerációs szoba felé ment — mondta Melissa, és a hangja kissé megremegett, pont annyira, hogy hihető legyen. — Azt mondta, nagyon fáradt. Panaszkodott az időire. Attól félt, hogy nem kerül be a nemzetközi keretbe… Jane-nel próbáltuk vígasztalni, de ő csak bezárkózott.
Jane a háttérben állt, sápadtan, mint a fal. Amikor a nyomozó rákeresett a tekintetével, gyorsan bólogatott, de egyetlen szót sem tudott kinyögni.
— Úgy véljük, talán kiment a tengerpartra sétálni, hogy kitisztítsa a fejét — tette hozzá Melissa suttogva. — A hullámok tegnap este nagyon csapkodtak…
