Melissa átvette a vezetést a csapatban. Ő úszta a legjobb időket, a média úgy kezelte, mint a csapásból talpra álló hőst, aki eltűnt csapattársa emlékéért küzd. De éjszakánként nem tudott aludni. Valahányszor lehunyta a szemét, hallotta az üvegfalon klappoló körmök zaját.
Jane még rosszabbul volt. A szorongástól lefogyott, a keze állandóan remegett. Azt állította, hogy hallja Emma hangját az edzőközpont zuhanyzójában.
— Csak az idegeid játéka! — sziszegte neki Melissa a tengerparti sétányon egy este. — Szedd össze magad! Holnap van a válogató! Ha ott hibázol, mindent elveszítünk!
— Nem bírom tovább, Melissa! — sírt Jane. — Tegnap este a medencében… láttam valamit a víz alatt. Egy árnyékot. Úgy úszott, mint ő!
— Nincs ott semmi! Emma halott! A cápák már széttépték! — kiáltotta Melissa, de a saját hangjában lévő bizonytalanság még őt is megijesztette.
Aznap éjjel, a válogató előtti utolsó órákban, Melissa lement a központi medencéhez. A hatalmas, üres csarnok sötét volt, csak a víz alatti biztonsági lámpák derengtek kísérteties kék fénnyel. A vízfelszín teljesen sima volt.
Melissa odaállott az 4-es rajtkőhöz – ahhoz a rajtkőhöz, ami korábban Emmáé volt.
Hirtelen a víz felszíne megmozdult.
Egy halk csobbanás hallatszott a medence túlsó végéből. Melissa megdermedt.
— Ki van ott? — kiáltotta a sötétségbe. — A biztonságiak azok?
Semmi válasz. Csak a víz halk hullámzása a medence szélén.
Aztán a víz alatti kék fények vibrálni kezdtek. A medence közepén egy sötét alak tűnt fel a víz alatt. Olyan gyorsan, olyan elképesztő hidrodinamikával mozgott, amire emberi lény aligha volt képes. Nem jött fel levegőért. Csak körözött a mélyben, mint egy ragadozó.
Melissa hátrált egy lépést. A szíve a torkában dobogott.
A hullámok közül hirtelen felemelkedett egy kéz. Egy sápadt, hideg kéz, amely elkapta a rajtkő szélét. A vízfelszín alól egy arc bukkant elő.
