— Ma délelőtt tizennégy órakor találkozóm volt Dr. Patel professzorral — mondtam, miközben kinyitottam a jegyzetfüzetet. — A megyei klinika neurológiai osztályának vezetőjével. Nem azzal a magánorvossal, akit te ajánlottál múlt hónapban, és aki három perc beszélgetés után felírt egy erős nyugtatót. Dr. Patel három teljes órán át vizsgált. Koponya-MRI, kognitív tesztek, memóriagyakorlatok, vérvétel.
Kivettem a jegyzetfüzetből egy összehajtott, hivatalos fejlécű papírt, és simára egyengettem az asztalon, pontosan Jessica tányérja mellett.
— Itt a lelet — mondtam. — “Mrs. Diane Callahan kognitív funkciói a korosztályi átlag felett teljesítenek. A demencia, az Alzheimer-kór vagy egyéb neurodegeneratív elváltozások jelei teljes mértékben hiányoznak. A páciens észlelése, memóriája és döntéshozási képessége teljesen normális.” Dr. Patel feketén-fehéren leírta. Szeretnéd felolvasni, vagy tegyem meg én?
Jessica arca egy pillanatra megrándult. A tekintete a papírra tévedt, de nem nyúlt hozzá. A szája keskeny vonallá szűkült.
— Egyetlen teszt nem bizonyít semmit, Anya — mondta halkabban, de a hangjában már megjelent az első repedés. — Mi a mindennapokban látjuk, mi történik itt. Elfelejted, hova tetted a gyógyszereidet. A vérnyomásod ingadozik, mégsem emlékszel rá. Átrendezted a konyhát, és másnap azt állítottad, én voltam…
— Ó, a konyha — mosolyodtam el hidegen. — És a gyógyszeres doboz.
Elővettem a telefonomat, feloldottam a képernyőt, és az asztal közepére tettem, pontosan a gyertyafénybe.
— Szeptember tizenharmadán kezdtem el — mondtam. — Amikor észrevettem, hogy a heti adagolómban a vérnyomáscsökkentőm helyett néha vitaminszemcsék vannak, vagy éppen teljesen hiányzik a reggeli adag. Először azt hittem, valóban én hibáztam. Hogy igazad van, és kezdem elveszíteni az eszem. De aztán eszembe jutott, amit édesapátok mondott mindig: Ha kételkedsz a valóságban, keresd a tényeket.
Ráböktem a telefon képernyőjére. Egy fotó jelent meg: a kék műanyag gyógyszeres dobozom, a tetején az október 22-i dátummal.
