A kezembe vettem az almahámozót. A mozdulataim biztosak voltak, a ritmus tökéletes.
— Nagyi? — kérdezte Ben, miközben egy almahéjat próbált elcsenni a tálból.
— Igen, kicsim?
— Ugye jövő héten is jövünk?
Megálltam egy pillanatra. Ránéztem a két unokámra. A napfény aranycsíkot rajzolt a lisztes asztalra. A memóriám nem szenvedett. Az életem újra az enyém volt. A házam az én váram maradt, és a családom igazi magva itt ült velem a konyhában.
— Jövő héten is, Ben — mondtam mosolyogva, és átadtam neki egy szelet szaftos almát. — És az azutáni héten is. Amíg csak élünk, a kedd a mi napunk.
Lily megragadta a sodrófát, Ben elnevette magát, én pedig beleszagoltam a meleg, fahéjas levegőbe.
Minden rendben volt. Végre valóban minden rendben volt.
VÉGE
