Mark beadta a válókeresetet. A gyerekek elhelyezése közös volt, de a bíróság kimondta, hogy Jessica csak felügyelt keretek között találkozhat Lilyvel és Bennel, amíg az elmeorvosi szakértő másképp nem dönt.
Keddi nap volt. Délután három óra.
A sütőből már áradt a fahéj és a sült alma semmivel össze nem téveszthető, meleg illata. A konyhaasztalon három sodrófa feküdt, a liszt finom pora beborította a fa felületét.
A bejárati ajtó felől kulcscsörgés hallatszott, majd elhangzott a megszokott, imádott kiáltás:
— Nagyi! Megjöttünk!
Megtöröltem a kezem a kötényemben, és kimentem az előszobába.
Ben szaladt be elsőként. A táskáját gátlástalanul ledobta a fogas alá, és azonnal átkarolta a derekamat.
— Isteni illat van! Almás pite? — kérdezte tele szájjal, miközben már a konyha felé kacsintgatott.
— Természetesen, Ben — mosolyogtam, és megborzoltam a haját. — Extra fahéjjal, ahogy szereted.
Lily lépett be mögötte. Tízévesen már majdnem a vállamig ért, a hosszú lábaival magabiztosan lépkedett. Megállt előttem, és egy pillanatra mélyen a szemembe nézett. Az a riadt, aggódó tekintet, amit hónapokig láttam rajta, teljesen eltűnt. Újra a régi, cserfes, határozott Lily volt.
— Szia, Nagyi — mondta, és átkarolta a nyakamat. — Ugye ma te tanítasz meg a tészta rácsozására? Anya azt mondta múltkor… akarom mondani, a receptkönyvben láttam, hogy az nagyon nehéz.
— Nekünk nem lesz nehéz, drágám — suttogtam a hajába.
Mark lépett be utoljára. Hordozta a gyerekei kabátjait, és az arca fáradtnak tűnt, de amikor rám nézett, egy hálás mosoly jelent meg rajta.
— Szia, Diane — mondta halkan. — Köszönöm, hogy vállaltad őket ma is.
— Tudod jól, Mark, hogy ezek a délutánok a hetem legjobbjai — feleltem egyenesen. — És mindig is azok maradnak.
Mark bólintott, majd elköszönt, mondván, hatkor jön vissza értük.
Bementünk a konyhába. A hálózatból szólt a rádió – valami régi jazz-szám játszott halkan. Lily elfoglalta a helyét az asztal bal oldalán, Ben a jobboldalán. Én középen álltam.
