— Ez nem igaz! — sziszegte Jessica, de a hangja már teljesen erőtlenné vált.
— Te magad mondtad a Sunset Gardens igazgatójának múlt héten, hogy “a ház értékesítése már folyamatban van” — fefeleltem. — Igen, beszéltem vele is. Meglepetésre a jogi képviselőm jelenlétében nagyon készségesen válaszolt minden kérdésre.
Mark a fejéhez nyúlt.
— Te el akartad adni a házat? Az anyád otthonát?
— Eladósodtunk, Mark! — fakadt ki végül Jessica, ledobva az álarcot. A hangjában most már nem volt színlelés, csak a nyers, elkeseredett düh. — Fogalmad sincs a pénzügyeinkről! A cég kiadási megnőttek, a hitelek fojtogatnak minket! Anya egyedül él ebben a hatalmas házban! Miért ne használhatnánk fel a vagyont most, amikor szükségünk van rá, ahelyett, hogy megvárnánk, amíg meghal?! Neki már úgyis mindegy! Nyugodt helyen lenne az otthonban, gondoskodnának róla, mi pedig megmenekülnénk a csődtől!
A szavak ott lógtak a levegőben. Súlyosak, mérgezőek, elutasítóak.
Mark döbbenten nézett a feleségére.
— Ő az anyád, Jessica. És te… te megpróbáltad megőrjíteni. Elvetted tőle a gyerekeket. Gyógyszerekkel babráltál… Istenem, hát miféle ember vagy te?!
— A saját családomat próbáltam megmenteni! — kiáltotta Jessica, miközben könnyek csordultak le az arcán, de ezek nem a bűnbánat, hanem a tehetetlen düh könnyei voltak.
Én csak ültem ott, és néztem őket. Nem éreztem dühöt. Nem éreztem bosszúvágyat. Csak egy mély, feneketlen szomorúságot. A lányom, az én saját vérem, úgy tekintett rám, mint egy akadályra, egy akadályra, amit el kell takarítani az útból a pénz miatt.
— Befejeztük — mondtam halkan.
Jessica rám nézett.
— Mi az, hogy befejeztük?
— Befejeztük a vacsorát. Befejeztük ezt a játékot. És befejeztük azt is, hogy te irányítsd az életemet — mondtam, miközben becsuktam a fekete jegyzetfüzetet. — Holnap reggel az ügyvédem, Mr. Miller benyújtja a feljelentést a rendőrségen veszedelemokozás, hamisítás és időskorú elleni pszichológiai visszaélés miatt. A bizonyítékok elégségesek ahhoz, hogy azonnali távoltartási végzést kapjak ellened.
