— Minden áldott reggel és este lefényképeztem a gyógyszeres dobozomat, mielőtt bevettem volna a tablettákat. A fotók metaadata tartalmazza a pontos dátumot, az időpontot és a GPS-koordinátákat. És nézd csak meg jól ezt a képet, Jessica.
Kinagyítottam a fotót. A műanyag dobozka szélén, a keddi nap rekeszénél egy apró, szinte láthatatlan, pirosas-rózsaszín folt tündökölt.
— Piros körömlakk — mondtam halk, de metsző hangon. — Ugyanaz a „Berry Red” árnyalat, amit te hordasz az körmeiden május óta. Valaki kinyitotta a dobozt, amikor én a könyvtárban voltam, kicserélte a tablettákat, és közben a körömlakkja meglakkozta a műanyag szélét. Ugyanez a lakknyom ott van a kamra felső polcán lévő dobozokon is, amiket te „átrendeztél”, hogy úgy tűnjön, nem találom a saját fűszereimet.
Jessica arca teljesen elvesztette a színét. Sápadt volt, mint a kréta. Mark döbbenten nézett a feleségére, majd a telefonra, végül rám.
— Jessica… — suttogta Mark. — Ez… mi ez?
— Semmi! — csattant fel Jessica, és hirtelen felállt a székről. A hangja éles volt, szinte hisztérikus. — Ez egy őrültség! Képeket készít a gyógyszereiről? Körömlakkról beszél? Látod, Mark?! Pontosan erről beszélek! Paranoiás! Összeesküvés-elméleteket gyárt ellenem! Ez is a betegség része!
— Nem, Jessica — léptem közelebb hozzá. — Ez nem paranoia. Ez bizonyíték.
Lapoztam egyet a jegyzetfüzetben.
— Négy évig a keddi délutánok jelentették számomra az életet. Lilyvel és Bennel sütöttünk, tanultunk, beszélgettünk. Aztán hirtelen elvetted tőlem őket. Azt mondtad nekik, hogy a nagymama beteg. Hogy elfelejtem a dolgokat. Ben múlt héten sírva hívott fel az iskolai mosdóból – igen, a gyerekeknek van eszük, Jessica, még ha te le is nézed őket –, és megkérdezte, hogy el fogom-e felejteni a nevét, mint Rose nagymama. Tudod, mit tettél azzal a kisfiúval? Olyan félelmet ültettél a szívébe, amit egy hétéves gyereknek soha nem szabadna átélnie!
