Ránéztem a hétéves unokámra. A gyermek arca halálosan nyugodt volt. Semmi hisztéria, semmi gyerekes félelem. Mintha egy felnőtt beszélne a száján keresztül, vagy mintha a tragédia sokkja egy olyan csatornát nyitott volna meg benne, amit a felnőttek logikája már régen elfojtott.
Miller nyomozó odalépett a koporsóhoz. Amikor meglátta a fellebbentett csipkegallér alatti nyomokat, az arca elkomorult. Azonnal odaintette az egyik egyenruhást.
— Hívják a igazságügyi orvosszakértőt és a helyszínelőket. A temetést azonnal berekesztjük. Minden jelenlévőt kérek, hogy adják meg az adataikat a kollégáknak, mielőtt elhagyják a épületet. Mr. Vance… ön velünk jön.
— Ez nevetséges! — robbant ki végre Christopherből a hang, bár a rezgő tónus elárulta a rettegését. — Ez az anyósom őrültsége! Teljesen elborította az agyát a gyász! Összetörte a feleségem méltóságát a saját orvosi paranoia-rohamai miatt! Bertha szívelégtelenségben halt meg! Ott volt a kezelőorvosa igazolása!
— A kezelőorvosa az ön magánklinikájának az alkalmazottja, Mr. Vance — vágott közbe Miller nyomozó hidegen. — És az az igazolás túlságosan is gyorsan született meg. Bilincseljék meg.
Ahogy a rendőrök ráflankelték a bilincset Christopher csuklójára, a vejem rám nézett. Abban a tekintetben már nem a gyászoló férj volt. Ott volt benne az a puszta, gyűlölettel teli hidegség, amit az elmúlt öt évben olyan gondosan rejtett el a világ elől.
— Nem kapsz meg semmit, Margaret — sziszegte felém, ahogy elvezették. — Egyetlen centet sem. És a gyereket sem.
Két órával később a rendőrkapitányság kihallgatószobája előtti folyosón ültem Veronicával. A kislány az ölemben aludt, kimerülve a szörnyű reggel eseményeitől. A feje a mellkasomon pihent, s minden egyes lélegzetvételénél éreztem az apró bordáinak a mozgását. Élő volt. És a lányom halott.
Miller nyomozó lépett ki az egyik irodából, két papírpohár gőzölgő teával a kezében. Leült velem szembe, s az egyik poharat átadta.
— Mrs. Danvers… ön ápolónő volt, ugye? — kérdezte halkan, ügyelve arra, hogy ne ébressze fel a kislányt.
