Az éjszaka közepén értünk vissza a kis családi házamba, ahol Bertha is felnevelkedett. A házban még mindig ott volt a lányom gyerekkorának az illata – a szárított levendula, a régi könyvek és a friss fű illata.
Lefektettem Veronicát a vendégszobában, betakartam a kedvenc mesefigurás takarójával, majd leültem a konyhaasztalhoz. A kávéfőző halk hörgéssel működött, miközben a gondolataim összevissza csaptak.
Bertha harmincöt éves volt. Tehetséges építész, tele életkedvvel. Öt évvel ezelőtt ment hozzá Christopher Vance-hez. Christopher kint volt a felső tízezerben: sármos, befolyásos, hidegen kalkuláló férfi. Kezdettől fogva nem kedveltem. Volt benne valami mesterkélt, valami túlságosan tökéletes. A házasságuk első két éve zökkenőmentesnek tűnt, de az utóbbi egy évben Bertha megváltozott. Lefogyott. Kevesebbet hívott. És amikor átjött, mindig a telefonját figyelte, mintha félne.
Azt hittem, házassági válság. Azt hittem, megcsalja.
Soha nem gondoltam volna, hogy a lányom az életéért retteg.
Hirtelen nyikorgás hallatszott a folyosóról. Felkaptam a fejem. Veronica állt a konyhaajtóban. A fehér hálóingében, mezítláb, a tekintete üres volt, mintha még mindig aludna.
— Veronica? Sweetheart, mi az? Rosszat álmodtál? — léptem hozzá, s leereszkedtem a magasságába.
A kislány lassan felemelte a kezét, s a mutatóujjával a falon lévő régi órára mutatott.
— Apa órája megállt — mondta halkan. — De a gép a pincében még mindig fut. Nagymama… anya azt mondja, a papírok a kék dobozban vannak. A szellőzőjáratban.
— Milyen kék doboz, kicsim?
— Ahol apa a ‘másik életét’ tartja — suttogta Veronica. A hangja olyan egyenletes volt, hogy a hideg futkosott a hátamon. — Anya meglátta a papírokat a múlt héten. Ezért kellett meghalnia. Anya rájött, hogy apa nem az, akinek mondja magát.
Megragadtam a kislány vállát.
— Veronica, erről beszéltél édesanyáddal? Mikor?
A kislány rám nézett, s a szemeiben hirtelen visszatért a gyermeki gyász és a félelem. A pupillái kitágultak, s kitört belőle a zokogás. Ráébredt, hol van, s a nyakamba borult.
