— Harminc évig a Megyei Kórház Sürgősségi Osztályán — feleltem, miközben a forró poharat szorongattam. — Lőtt sebek, mérgezések, fojtások, áramütések. Mindent láttam, nyomozó. És amit a lányom nyakán láttam, az nem természetes halál volt. A hamvasztási papírokat ki írta alá?
— Dr. Julian Thorne. Mr. Vance klinikai partnere — mondta Miller, s megigazította a nyakkendőjét. — Már úton van hozzánk a rendőri kíséret. A megyei főügyész személyesen rendelte el az azonnali boncolást. De el kell mondanom valamit, Margaret… Ön nélkül ez a holttest egy órán belül a krematórium kemencéjében lett volna. Honnan tudta? Miért ment oda a koporsóhoz?
Lenéztem Veronicára. A kislány egyenletesen lélegzett, de a szemhéjai alatti apró mozgások jelzik, hogy álmodik.
— A unokám mondta — feleltem őszintén. Nem volt értelme hazudni. — Veronica mondta, hogy nézzek a gallér alá. Azt mondta, az anyja mondja neki.
Miller hosszan nézett rám. Egy rendőrtiszt nem hisz a szellemekben, nem hisz a megérzésekben, csak a fizikai bizonyítékokban. Láttam a szemében a kételkedést, de a professzionális tiszteletet is.
— A gyerekek néha furcsa módját választják a sokk feldolgozásának — mondta végül a nyomozó békülékenyen. — A gyász traumája hallucinációkat válthat ki…
— Nyomozó — szakítottam félbe határozottan. — A unokám azt is mondta, mielőtt elaludt, hogy a házuk pincéjében van valami. Valami, amit az apja el akart tüntetni. Christopher gazdag ember, ingatlanfejlesztő, de az utóbbi időben Bertha említette, hogy pénzügyi zavarok vannak. Ha lezárják a házat, kutassák át a pincét. Különösen a falakat és az idős házvezetőnő szobája alatti részt.
Miller elgondolkodva bólintott, majd feljegyzetelt valamit a füzetébe.
— Az igazságügyi orvosszakértő előzetes jelentése néhány órán belül megérkezik. Addig is… el kell vinnie a kislányt innen. Biztonságos helyre.
— Hozzám jön — mondtam habozás nélkül. — Christopher rokonai nem tehetik rá a kezüket.
