— Mi lesz Christopherrel? — kérdeztem, megtörölve az arcomat.
— A szuxamethoniumot a magánklinikája széfjéből hiányzó készletből azonosítottuk. Az ujjlenyomatai ott vannak a fecskendőn, amit a házuk melletti szeméttárolóban találtunk meg egy lezárt dobozban. A szövetségiek is beléptek az ügybe. Előre kitervelt, aljas indokból elkövetett gyilkosság, pénzmosás, dokumentum-hamisítás. Soha többé nem látja meg a napvilágot. A halálbüntetés opciója is fennáll.
Három nappal később tartottuk meg Bertha igazi temetését.
Nem volt csipkegallér, nem volt vastag smink, nem volt hamvasztási sietség. Egy csendes, tölgyfás domboldalon temettük el, a családi sírhelyen, ahol az édesapja is nyugodott. A napfény átpréselte magát az őszi fák ágai között, aranyfénybe vonva a friss sírhantot.
Csak kevesen voltunk jelen. A valódi barátok, a rokonok, Miller nyomozó, és én Veronicával.
A kislány egy csokor fehér liliomot tartott a kezében. Odalépett a sírhoz, és csendesen ráhelyezte a virágokat a földre.
Néztem őt. Az arca már nem volt sápadt. A félelem eltűnt a szeméből.
— Nagymama? — kérdezte halkan, visszasétálva hozzám, és megfogta a kezemet.
— Igen, kicsim?
— Anya most már tényleg pihen — mondta. És ezúttal a saját hangja volt. A gyermeki, tiszta hangja, amiben nem volt jelen semmilyen idegen jelenlét. — Azt mondta a fejemben, mielőtt idejöttünk, hogy köszön mindent. És hogy szeret minket.
Leguggoltam hozzá, és átöleltem.
— Én is szeretem őt, Veronica. Mindennél jobban.
A kislány a vállamra hajtotta a fejét.
A vejem rács mögött volt, a titkai napvilágra kerültek, s a lányom elnyerte az igazságát. De a legnagyobb győzelem nem a tárgyalóteremben született meg, és nem a rendőrségi aktákban.
A legnagyobb győzelem itt volt a karjaimban. Bertha lánya. Az ő öröksége, aki túlélte a szörnyeteget, s akit most már az én feladatom volt megvédeni mindentől ezen a világon.
Ránéztem a sírkőre, ahol Bertha neve ragyogott a napsütésben.
— Nyugodj békében, kislányom — suttogtam a szélbe. — Elvégeztem a munkát.
