— Nem tudom, nagymama! — sírta a mellkasomba. — Csak hallom a hangját a fejemben! Úgy beszél hozzám, mintha mellettem állna a sötétben! Azt mondja, ne hagyjam, hogy apa bántson téged is!
Átöleltem, olyan szorosan, ahogy csak bírtam, s közben felfogtam a szörnyű igazságot. Bertha nem a halála után beszélt a lányához. Bertha a halála előtti napokban készítette fel Veronicát. Tudta, hogy meg fogják ölni. Tudta, hogy Christopher el akarja hallgattatni. És mivel nem tudott kijutni a házból – mert Christopher valószínűleg elvágta a kommunikációs csatornáit –, a saját hétéves lányának a fejébe táplálta be a nyomokat, meséknek, rejtvényeknek álcázva azokat, remélve, hogy a gyerek eljut hozzám.
A csipke a nyakán. A kék doboz. A szellőzőjárat.
Bertha nem posztumusz szellemként beszélt. Bertha a síron túlról küldte az üzeneteit a saját vérén keresztül.
Másnap reggel hét órakor megcsörrent a telefonom. Miller nyomozó volt az.
— Mrs. Danvers… bent kell lennie a kapitányságon. Az igazságügyi orvosszakértő befejezte a boncolást.
Negyvenöt perccel később már Miller irodájában ültem. Veronicát a kapitányság gyermekvédelmi szociális munkása vigyázta a szomszédos szobában, ahol rajzolgatott.
Miller átadott egy vaskos aktát. Az első oldalon ott volt Bertha fényképe – nem a temetkezési sminkben, hanem a hideg, boncteremi lámpák fényében.
— Dr. Evans befejezte a vizsgálatot — mondta Miller, s az hangja mély volt a felhalmozódott feszültségtől. — A halál oka halálos dózisú Succinylcholine (suxamethonium) mérgezés volt, amit fojtással kombináltak, hogy szívelégtelenségnek álcázzák. A szer lebomlik a szervezetben, néhány óra múlva szinte kimutathatatlan lett volna a hagyományos vérvizsgálatok során. Ha nem állíttatja le a hamvasztást, nyolc órával a halál után már semmiféle nyom nem maradt volna.
A körmeim a tenyerembe vágódtak. A gyanúm beigazolódott, de a tudat, hogy a lányom mit élhetett át abban az utolsó néhány percben, tőrt döfött a szívembe.
