– Hagyd rá, Mads – mondta Ryan leereszkedően, de a tekintetében, a szeme sarkának apró rándulásában már megjelent az első bizonytalanság. Ryan mindig is gyáva volt; az a fajta ember, aki csak akkor mer oroszlánként viselkedni, ha a falka mögötte áll. – Lauren csak hisztizik, mert a papája nem kapott ingyen részesedést a cégből. Tudod, milyenek ezek a kispolgári reflexek. Nem látják a nagy képet. A Hawthorne bővítése a Cole Hospitality történelmének legnagyobb dobása. Aki nem száll be időben, az lemarad.
Ránéztem a férjemre.arra az emberre, akivel hat évet töltöttem együtt.
Amikor megismertem, egy eladósodott, háromcsillagos, dohos külvárosi motelt próbált megmenteni a banki árveréstől. Az apja, Richard Cole, a halálos ágyán hagyta rá a céget, egy rakás fedezetlen tartozással és adóhátralékkal. Ryan akkor sírt az autómban a parkolóban. Azt mondta, hogy ő nem üzletember, hogy tönkre fog menni, hogy a családja utcára kerül.
Én voltam az, aki átvilágította a könyvelést. Én voltam az, aki a saját korábbi befektetési cégemen, a Meridian Capitalon keresztül felvásárolta a hiteleit, átstrukturálta az adósságait, és a háttérből irányítva létrehozta a butikhotel-koncepciót. Én voltam az, aki a Hawthorne Hotel bérleti jogát megszerezte a városi tanácstól.
És mert szerettem őt – vagy legalábbis azt hittem, hogy azt a törékeny, hálás fiút szeretem, akinek mutatta magát –, hagytam, hogy ő legyen a cég arca. Cole Hospitality. Hadd érezze magát férfinak. Hadd álljon ott az elegáns partikon, hadd nyilatkozzon a helyi gazdasági lapoknak, miközben én csendben intéztem a szerződéseket, az adózást, a beszállítókat és a banki hiteleket.
De a hatalom és a látszat olyan, mint a lassan ölő méreg. Ryan elhitte a saját mítoszát. Elhitte, hogy a siker az ő érdeme, hogy a selyemöltönyök, a prémium borok és a VIP-fogadások alanyi jogon járnak neki. És ami a legrosszabb: a családja – a semmittevő húga, Madison, és a pöffeszkedő unokatestvérei – vérszemet kaptak. Úgy kezdték kezelni a céget, mint a személyes kincstárukat.
