– Lauren… mit csinálsz? – suttogta. – Ez valami vicc? Miért hozod ide az üzletet? Családi vacsorán vagyunk!
– Nem, Ryan – mondtam, miközben anyámhoz léptem, a vállára terítettem a saját szövetkabátomat, hogy ne fázzon a nedves ruhában. – Ez nem családi vacsora volt. Ez egy zsarolási kísérlet volt. Idehoztad a szüleimet, hogy megalázd őket, hogy kisajtolj belőlük kétszázezer dollárt a nyugdíjukból, miközben pontosan tudtad, hogy a cég nem terjeszkedik. A cég vérzik.
– Nem vérzik! – kiáltotta Ryan, a hangja már repedezett a kétségbeeséstől. – Csak likviditási nehézségeink vannak a Hawthorne felújítása miatt!
– Nem a felújítás miatt vannak likviditási nehézségeid, Ryan – vettem át a szót, és Daniel felé nyújtottam a kezem, aki átadta a törvényszéki könyvvizsgálói jelentést. – Hanem azért, mert az elmúlt tizennégy hónapban te és a húgod több mint egymillió-kétszázezer dollárt utaltatok át a cég operatív számlájáról magáncélokra.
Madison megrándult, és hátrált egy lépést.
– Azok üzleti reprezentációs költségek voltak! – kiáltotta Madison. – Jogom volt hozzá! Én vagyok a marketing igazgató!
– Marketing igazgató? – néztem rá, és a pillantásom olyan jeges volt, hogy a lány önkéntelenül a torkához kapott. – Havi negyvenezer dolláros lízingdíj egy Porsche Panamerára? Az üzleti reprezentáció, Madison? Egy kéthetes Maldív-szigeteki nyaralás a barátaiddal a Cole Hospitality vállalati kártyájára könyvelve, mint „nemzetközi piackutatás”? Vagy az a nyolcvanezer dolláros ékszerszámla a Cartier-nél, amit tegnapelőtt próbáltál leírni belsőépítészeti beszerzésként?
Ryan a húgára nézett, a szemei elkerekedtek.
– Madison… te mit csináltál?
– Te is tudtál róla! – vágott vissza a lány hisztérikusan, azonnal elárulva a testvérét, ahogy a patkányok teszik a süllyedő hajón. – Te mondtad, hogy Lauren úgyis aláírja a könyvelést a negyedév végén! Te mondtad, hogy soha nem nézi meg a számlákat, csak átengedi őket a könyvelőnek!
