– Nem nézem meg? – léptem az asztalhoz, és a jelentést Ryan elé dobtam. A papírok szétcsúsztak a terítőn, néhány lap sarka beleért a borba. – Hat hónapja vizsgálja egy független könyvvizsgáló cég minden egyes tranzakciótokat, Ryan. Minden egyes e-mailt, minden egyes jóváhagyást, minden egyes fiktív számlát, amit te írtál alá a barátaid cégeinek olyan tanácsadási feladatokért, amiket soha nem végeztek el.
Ryan remegő kézzel nyúlt a papírok után. A szemei gyorsan cikáztak a számok, a bankszámlakivonatok és a fénymásolt bizonylatok között.
– Lauren… kérlek. Üljünk le. Beszéljük meg ezt négyszemközt. Mi házasok vagyunk! Egy csapat vagyunk!
– Nem vagyunk egy csapat – válaszoltam, és a hangomban nem volt sem harag, sem kétségbeesés, csak a rideg tények. – Egy csapatban nem öntik le a másik szüleit vörösborral. Egy csapatban nem nevezik a másikat dróthúzónak, miközben az ő lánya tartja el az egész pereputtyodat. Öt percet adtam neked, Ryan. Nem kértem sokat. Csak azt, hogy állj fel, parancsold meg a húgodnak, hogy kérjen bocsánatot, és viselkedj úgy, mint egy férfi, akinek van gerince.
– Megteszem! – lépett felém Ryan, a kezét könyörögve emelve. – Madison, kérj bocsánatot! Most azonnal kérj bocsánatot Jacktől és Marytől!
– Most már késő – mondta apám.
Apám hangja nem volt hangos, de betöltötte a termet. Lassan felállt az asztaltól. A borfoltos ingében, a negyven évnyi fizikai munka nyomait viselő testével magasabbnak, erősebbnek és méltóságteljesebbnek tűnt, mint Ryan és Madison együttvéve. Ránézett a férjemre.
– Amikor elvetted a lányomat, Ryan, azt mondtad nekem a verandánkon, hogy vigyázni fogsz rá. Azt mondtad, tisztelni fogod őt és a családját. Én sosem kértem tőled semmit. Sosem kértem, hogy szeress. De a tisztelet nem pénzkérdés. A tisztesség nem olyasmi, amit részvényekben mérnek. És te… te ma este nem engem aláztál meg ezzel a borral. Magadat aláztad meg.
