És most a szüleimet taposták sárba.
– Nem adtál bocsánatkérést, Ryan – mondtam halkan. A hangom olyan sima és rideg volt, mint a márványlap a lábunk alatt.
Ryan felhorkant, és a bort a poharába töltötte.
– Bocsánatkérést? Miről beszélsz? Egy kiborult pohár miatt? Madison véletlenül lökte meg az asztalt. Ugye, Mads?
– Teljesen véletlen volt – mosolygott gúnyosan a húga. – Megcsúszott a kezem. Bár ha anyukád nem hadonászott volna a kezével, miközben próbálta megmagyarázni, miért túl drága nekik az élet, elkerülhette volna.
Anyám szája megremegett. Megfogta apám kezét az asztal alatt.
– Menjünk, Jack – suttogta anyám apámnak. – Kérlek. Nem kell ezt hallgatnunk. Lauren, édesem, gyere velünk.
– Nem, anya – mondtam csendesen, miközben felálltam a székről. – Ti most kimentek a szalonba. Odakint vár a sofőr, George. Beültök a kocsiba, hazamentek, és leváltjátok ezeket a ruhákat. Én pedig befejezem a vacsorát.
– Lauren, ne csinálj jelenetet a pincérek előtt – sziszegte Ryan, a homlokát ráncolva. – Még a végén valaki meghallja odakint.
– Már késő aggódni a jelenet miatt, Ryan.
Ebben a pillanatban a privát étkező kétszárnyú ajtaja újra kinyílt.
Nem a pincér lépett be.
Arthur Pendelton volt az, a Cole Hospitality igazgatótanácsának elnöke, a város egyik legbefolyásosabb gazdasági veteránja, mögötte pedig Daniel Price lépdelt, kezében egy vaskos, fekete bőrmappával. Danielen nem volt kabát; az ingujja fel volt tűrve, a tekintetén látszott, hogy az elmúlt két órát az irodai számítógép előtt töltötte a banki utalások és zárolások koordinálásával.
Ryan arca egy pillanatra felderült. Felállt a székéből, gombbal zárta a zakóját, és a megszokott, behízelgő modorában indult feléjük.
– Arthur! Milyen meglepetés! Nem tudtam, hogy a Hawthorne-ban vagy ma este. Épp a családdal vacsorázunk, de foglalj helyet, kérlek! Nyitunk egy újabb üveg…
Arthur Pendelton meg sem állt Ryan előtt. Egyszerűen kikerülte őt, mintha csak egy útban lévő szék lenne, és egyenesen hozzám lépett.
