Apám anyám felé fordult, karját nyújtotta neki. Anyám belekarolt, és anélkül, hogy még egyszer visszanéztek volna a Cole család tagjaira, emelt fővel kisétáltak a privát étkező ajtaján.
A szobában maradtunk öten: Arthur, Daniel, én, Ryan és Madison.
Ryan leroskadt a székére. A tekintete üres volt, a kezei az asztallapon hevertek.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte tompán.
Daniel Price ekkor lépett előre.
– Az igazgatótanács azonnali hatállyal felfüggesztette önt a vezérigazgatói tisztségéből, Mr. Cole. Az épületbe, az irodákba és a cég informatikai rendszereihez való hozzáférését megszüntettük. A vállalati hitelkártyákat három perccel ezelőtt zárolta a bank. A biztonsági szolgálat már a folyosón várja, hogy átvegye a belépőkártyáikat és a céges telefonjaikat.
– És a részesedésem? – kapta fel a fejét Ryan. – A harminckét százalékom még mindig az enyém! Nem vehetitek el tőlem a tulajdonomat!
– Valóban nem – vettem át a szót. – De a törvényszéki jelentés alapján az ön és Madison által okozott kár meghaladja a kétmillió dollárt. Holnap reggel nyolc órakor polgári peres eljárást indítunk a cég nevében a vagyon visszaszerzésére, és feljelentést teszünk a gazdasági rendőrségen különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás és csalás gyanújával.
Madison felsikoltott.
– Börtön?! Ryan, nem engedheted, hogy börtönbe küldjön minket! Csinálj valamit!
– Hacsak… – folytatta Daniel, miközben egy másik dokumentumot tolt Ryan elé – …Mr. Cole nem mond le a harminckét százalékos üzletrészéről a cég javára, a kártérítési kötelezettség fejében. Amennyiben az üzletrész átruházása ma este megtörténik, a Meridian Capital eltekint a büntetőfeljelentéstől, feltéve, hogy a jogtalanul eltulajdonított ingóságokat – beleértve a luxusautókat és az ékszereket – negyvennyolc órán belül visszaszolgáltatják.
Ryan a papírra nézett, majd rám.
– Mindent el akarsz venni tőlem? – a hangja remegett a dühtől és a megalázottságtól. – A nevemet? A cégemet? A házunkat?
