– A házat nem – válaszoltam halkan. – A ház a te neveden van, az apádtól örökölted. Megtarthatod. De a jelzálogot, amit én fizettem rajta az elmúlt három évben, mostantól neked kell törlesztened. És mivel a Cole Hospitality-nél betöltött állásod és a havi negyvenezer dolláros fizetésed ma este megszűnt, sok szerencsét kívánok a havi nyolcezer dolláros részletekhez.
– Lauren, kérlek… – Ryan szeme megtelt könnyel. Nem a megbánás könnyei voltak ezek, hanem a gyáva ember önző sirámai, aki hirtelen szembesül a tettei következményeivel. Megpróbálta megfogni a kezemet, de elhúztam. – Szeretlek. Hibáztam. Elvakított a siker. Kezdjük újra. Elküldöm Madisont a cégtől, esküszöm! Soha többé nem látod őt! Csak te meg én…
Madison hitetlenkedve bámult a testvérére.
– Te szemétláda! Engem áldoznál fel, hogy mentsd a bőrödet?!
Néztem őket. A szánalmas marakodásukat, a hazugságaikat, a sekélyes világukat, amit évekig fenntartottam a saját erőmből és türelmemből. Rájöttem, hogy az elmúlt években nem a felesége voltam ennek az embernek, hanem a gondviselője, a menedzsere és a védőpajzsa a valóság ellen.
– Írd alá a papírt, Ryan – mondtam csendesen. – Vagy Daniel reggel beadja a feljelentést az ügyészségen. Harminc másodperced van dönteni.
Ryan a tollért nyúlt. A keze úgy remegett, hogy alig bírta megfogni a Montblanc tollat, amit még én vettem neki a harmadik évfordulónkra.
Aláírta. Minden egyes oldalt szignózott, a neve alá kanyarított reszketeg vonallal átadva az utolsó köteléket is, ami a hatalomhoz és a gazdagsághoz fűzte.
Amikor letette a tollat, levettem a jegygyűrűmet.
Nem dobtam el, nem vágtam hozzá drámaian. Egyszerűen letettem az asztal közepére, pontosan a száradó vörösbortócsa közepébe. A platina karika némán merült el a sötét folyadékban.
– A válókeresetet hétfőn kézbesítik – mondtam. – A zárakat a lakásomon már lecserélték. A holmidat holnap délig elszállíttatom a családi házadba. Ha a szüleim közelébe mész, vagy akár csak egy üzenetet küldesz nekik, távoltartási végzést kérek.
