A konyhaasztalnál ült a mobiljával, és olyan elégedett volt az új pénzügyi rendszerével, mintha épp most mentette volna meg a családot a romlástól.
Csendben megnyitottam a banki alkalmazást, megnéztem a négy szokásos fizetést, és évek óta először nyomtam semmit.
Pawel nem vette észre.
Akkoriban nem vett észre sok dolgot.
Nyolc éve voltunk házasok.
A pénz mindketten saját kártyánkon volt, de alapvetően közös háztartásunk volt: megosztottuk a jelzáloghitelt, az ételt az vásárolta meg, akinek az úton volt, és együtt beszélgettünk nagyobb vásárlásokról.
Kifizettem a közüzemi költségeket, az internetet és a legtöbb háztartási rendelést, mert könnyebb volt mindent egy estén megcsinálni.
Pawel a hónap elején átutalta nekem a megbeszélt összeget, és úgy ítélte meg, hogy az ügy rendezett.
Ez nekem rendben volt, amíg az anyja nem úgy döntött, hogy éppen ez a megállapodás bizonyította, hogy a fia szinte egyedül finanszírozza a családot.
ANYA JOBBAN ISMERTE A PÉNZÜGYEINKET, MINT MI
Larisa Ivanovna egyedül élt a kétszobás lakásában, nem messze tőlünk.
Pawel segített neki: néha pénzt utalt át, nehéz ételt rendelt, vagy vásárolt valamit a háztartásnak.
Néhány évvel ezelőtt megkért, hogy adjam hozzá a közüzemi költségeit a havi törlesztéseimhez.
“Úgyis kifizeted a számláinkat, csak két perc lesz,” mondta.
— Csak áthelyezlek még egy kicsit.
Eleinte ez így volt.
Aztán a fizetési adataik elmentek az alkalmazásomban, és minden szokássá vált: a mi lakásunk, az ő lakásuk, az internetünk, az ő internetük.
Néhány hónapban Pavel többet utalt át, máskor csak a szokásos összeget, és én nem számoltam ki a különbséget az utolsó rublhoz.
Larisa Ivanovna viszont nagyon figyelmesen figyelte a kiadásaimat.
Egyszer egy új kabátban jöttem hozzá, amit a szezon végén vettem az akciókon.
Megsimogatta az ujját, és megkérdezte:
— Biztosan drága lehetett.
Pawel már harmadik éve ugyanazt a kabátot hordja.
Pavel mellé ült, és csendben maradt.
Este hirtelen megkérdezte, mennyibe került a kabát.
