Huszonegydikén Larissa Ivanovna észrevette, hogy a számla még nyitva van, és felhívta fiát.
Pawel telefonon beszélt vele a szobában.
Csak néhány mondatot hallottam:
— Most megnézem.
Aztán csend.
— Nem tudom, Mama.
Még egy szünet.
— Jó, majd elintézem.
Körülbelül öt perccel később belépett a konyhába.
Csak a vacsorát osztottam szét a tányérokon.
Pavel leült, megfogta a villát, de nem kezdett el enni.
— Anya azt mondja, még nem fizették ki a közüzemi költségeit.
A tányért elé tettem, és leültem vele szemben.
Pont azzal a mosollyal nézett rám, ahogy az emberek azt hiszik, hogy rajtakapták a másik nyilvánvaló hibát.
— “Kifizetted anyám közüzemi költségeit?”
Mosolyogtam.
— Nem.
A mosolya eltűnt.
— Miért ne?
— Mert az anyád költségei.
— Mindig fizettél értük.
— A külön költségvetés előtt.
Pawel a villát a tányér mellé tette.
— Oksana, ne tedd úgy, mintha nem értenéd.
Beszéltem már a kiadásainkról.
— Kifejezetten a szülőkről kérdeztem.
Te válaszoltál: Mindenkinek megvan a saját szüle, és mindenki a saját pénzéből segít.
Elhúzta a szemöldökét, és feloldotta a mobilját.
— De mondhattad volna, hogy abbahagyod a fizetést.
— És megkérdezhetted volna, ki fizette ezekkor.
Aztán elhallgatott.
Pawel megnyitotta a régi beszélgetést az anyjával.
Megtalálta az üzeneteiket az összegekkel, aztán a rövid válaszaim “kifizettek”, majd az ő átutalásait nekem.
Néhány percig visszagörgetett.
— Várj egy percet.
Márciusban anya kilencezer négyszázat küldött, és nem fizettem neked semmi plusz érte.
— Akkor semmit sem utaltál át.
— És áprilisban sem.
— Nem emlékszem minden egyes hónapra.
Felemelte a fejét.
— Ez azt jelenti, hogy a saját pénzeddel fizetted?
— Akkoriban még nem volt ez a szétválasztás.
Átutaltál nekem egy összeget, és kifizettem, amit megbeszéltünk.
Ha nem lett volna elég, a kártya maradékát kifizettem.
A következő hónapban lehet, hogy többet költöttél.
Nem írtam fel, ki tartozik kinek négyszáz rubel.
— És anyám internete?
