Megállapodtunk, hogy ezt az összeget külön kártyára utaljuk át közös kiadásokra, és a személyes vásárlásokat is magunk fizetjük.
Pawel láthatóan boldogabb lett.
— Látod.
Most senki sem ül a másik zsebében.
— Jó.
És mi van a szüleinkkel?
Még meg is lepődött:
— Mi van a szülőkkel?
— Segítesz anyádnak.
Néha segítek a szüleimnek.
Ezek is közös költségek?
Pavel mosolygott:
— Természetesen nem.
Mindenkinek megvan a saját szüle.
Akik segíteni akarnak, segítsenek a saját pénzükkel.
Újra megkérdeztem:
— Teljesen biztos vagy benne?
— Oksana, külön költségvetés külön költségvetést jelent.
Ugyanazon az estén átutaltam a részesedésemet a közös kártyára, majd megnyitottam a mentett fizetéseket.
Bent hagytam a lakásunkat.
Hagytam az internetünket.
Eltávolítottam Larisa Ivanovna közműveit és az internetét a rendszeres fizetések közműveiből.
Nem volt demonstratív jelenet.
Nem csaptam be ajtót, és próbáltam nem bizonyítani semmit.
Pawel olyan rendszert akart, amelyben mindenkinek megvan a saját kiadási területe.
Egyszerűen elkezdtem ennek a rendszernek megfelelően élni.
AZ ELSŐ NÉHÁNY NAPBAN TETSZETT NEKI
Az üzletben Pawel a közös kártyával fizette a bevásárlást, és többször is küldött nekem egy fotót a Messengerben a nyugtáról, pedig nem kértem meg tőle.
A negyedik napon két csomag kávéval jött haza, különleges ajánlatra, és bejelentette, hogy majdnem hatszáz rubelt spórolt meg.
A hatodik napon a zuhanygélét a közös bevásárlókosárba tette.
Megkértem, hogy külön fizesse ki.
— Miért?
Ez háztartási igény.
— Akkor a samponom is háztartási szükséglet.
Átgondolta és egyetértett: mindenki maga veszi a személyi ápolási termékeket, a takarítószereket és a konyhai dolgokat együtt fizetik.
Néhány nappal később Pavel megkért, hogy rendeljek vízszűrőt és új függönyöket a konyhába az anyjának.
Korábban egyszerűen leadtam volna a rendelést, majd megmondtam volna neki az összeget.
Most elküldtem neki a linkeket.
— Válaszd ki a szállítási címet, és fizess a kártyáddal.
— Úgyis rendelsz.
— Rendelhetek.
Fizetned kell.
Rám nézett a mobiljánál.
