Egy hónappal később vettünk együtt kávéfőzőt.
Ő választotta ki a modellt, és előre megbeszéltük az árat.
De egy újabb látogatás után az anyjához kiderült, hogy most már “az én kívánságom”.
“Anya azt mondja, nélküle is megtehettük volna,” jegyezte meg Pavel.
— És mit szólsz erre?
— Nem mondtam semmit.
De általánosságban mostanában elég sokat költünk.
Amikor új monitort rendelt, az ésszerű vásárlás volt.
Amikor kicseréltem a téli csizmámat, felmerült a kérdés, hogy még egy szezonban is fel tudtam-e venni őket.
Kétszer javasoltam, hogy nyissak ki az elmúlt hónapok bankszámlakivonatait, és nézzük meg a számokat, kényelmesen.
Pavel legyintette:
— Nem akarom, hogy a családunkból könyvelés legyen.
Felnőttek vagyunk.
Később, egy újabb vasárnap után az anyjával kellett a könyvelésre.
“MINDENKI FIZET MAGÁÉRT”
Pavel körülbelül három óra után visszatért Larisa Ivanovnától, egy doboz tortát tett az asztalra, és szinte azonnal elkezdte a beszélgetést.
— Anyukával beszéltünk róla.
A költségvetésünk rendezetlen.
— Mi a baj ezzel pontosan?
— Minden hónapban átutalok neked pénzt, plusz a jelzáloghitelt, és segítek anyának is.
És hol van a fizetésed?
Nem utalsz át semmit nekem.
Néhány másodpercig néztem rá, próbáltam megérteni, viccel-e, vagy tényleg nem tudja, hová megy a pénz.
— Én fizetek az ételért, a közműveket, az internetért és mindenért a háztartás számára.
Az összeged körülbelül egy éve még a kiadások felét sem fedezte.
— Megint kezdődik: mosószer, szalvéták, kiszállítás.
Ezt végtelenül számolhatod.
— Akkor számoljunk ki egyszer.
Megnyitottam a banki alkalmazást, és megmutattam neki az elmúlt hónap kiadásait.
Pawel csak a képernyőre pillantott.
— Nem akarom minden egyes vásárlást szétbontani.
Anya ésszerűen mondta: A szükséges kiadások felét megosztjuk, aztán mindenki a saját pénzén él.
Az igazságosabb.
Végül csak a legfontosabb tételeket adtuk össze: jelzáloghitelt, lakásunkat megfizető közműveket, otthoni internetet, élelmiszereket és a háztartás szokásos vásárlásait.
Körülbelül negyvenezer rublet került ki egy főnként.
