Nem azért, mert kevesebbet járultam hozzá az együttes életünkhöz, hanem mert abbahagytam azokat a kiadásokat, amelyeknek semmi köze nem volt a lakásunkhoz vagy hozzám.

Pawelrel pont az ellenkezője volt.

Az anyjának nyújtott segítség először jelent meg teljesen a személyes költségvetésében.

Néhány nappal később óvatosan javasolta:

— Talán úgy csináljuk, mint régen?

Mindezek nélkül.

Visszautasítottam.

— Nem.

Most legalább világos, ki mit fizet.

— De te magad mondtad, hogy a család nem a számvitel.

— Pont ezt mondtam.

Amíg az anyád el nem kezdte számolni a pénzemet, és te megváltoztattad a szabályainkat a számításai alapján.

Megtartottuk az új rendelést, de kényelmesebbé tettük.

A közös szükséges költségeket a közös összegből fizetjük.

Mindenki maga fizeti a személyes vásárlásokat.

Én segítek a szüleimnek, Larissa Ivanovna pedig Pavelnek segít.

Ha egyszer nagyobb segítségre van szükség, és mindketten részt akarunk venni, külön fogjuk megbeszélni.

Egy héttel később meglátogattuk Larissza Ivanovnát.

Tea mellett újra elkezdte a pénz témáját:

— Nem értem ezeket a különálló költségvetéseket.

Egy normális családban senki sem rejti el minden fillért egymás elől.

Épp válaszolni akartam, de Pavel megelőzött.

— Anya, az az én ötletem volt.

Igazította a szalvétát a csészéje mellett.

— Csak egy tanácsot adtam neked.

— Pont ezért döntünk mi magunk innentől kezdve.

Larisa Ivanovna összeszorította az ajkait, és témát váltott.

A következő hónapban a számlája közvetlenül Pawelhez érkezett.

Ugyanazon az estén kifizette, majd vizet rendelt az anyjának, és a futárban írt nekem, hogy a közös kártyán a hét végéig van elég pénz.

Elolvastam az üzenetet, betettem a telefont a zsebembe, és nem tettem hozzá semmit.