1. RÉSZ
Azon a napon, amikor egy fekete pickup megállt a ranch kapuja előtt, és egy férfi kiabált, hogy “visszaszerezze a feleségét”, Mateo Salcedo rájött, hogy az idegen, akinek munkát adott, nem menekült egy egyszerű szakítás elől.
Három héttel korábban, a La Noria de los Mezquites-ben, egy San Luis Potosí félsivatagban található farmon Mateo élete munka és csend volt. 42 éves volt, apjától örökölte ezeket a földeket, és négy éve élt egyedül, mióta Clara, a felesége, levelet hagyott és Monterreybe költözött. Nem volt megtévesztés vagy botrányo. Clara azt írta, hogy elege van abból, hogy versenyezzen egy olyan farmdal, amely mindig nyer.
Mateo sosem hibáztatta őt, de az adobe házat a borászat kiterjesztésévé alakította: tisztának, hasznosnak és örömtelennek.
Don Eusebio Cárdenas, egy szomszéd, kecske- és juhtenyésztő volt, aki szinte az egyetlen, aki meglátogatta. Egy délután azt mondta neki, hogy szüksége van valakire, aki segít a háztartásban és gondoskodni a négy korán született gyerekről. Mateónak már megvolt Tomás, a menedzsere, és két fia a nehéz munkához.
“Ismerek egy lányt, akinek munkára és szállásra van szüksége,” mondta Don Eusebio. A neve Lucía Zamora volt.
“Segítségre van szükségem, nem problémákra.
“Néha összejönnek.
Lucia két nappal később érkezett, hátizsákkal, bokáig érő porral és olyan tekintettel, amely akár a lélegzetvételre is engedélyt kért. 31 éves volt, tudott főzni, tejet adni, és felismerni, amikor egy állat kiszáradt. Tárgyalás nélkül elfogadta a fizetést és az alap negyedik részét.
Az első este az asztal két végén vacsoráztak.
“Ha nem gondolsz valamire, mondd el,” figyelmeztette Mateo.
“Amíg hagynak dolgozni, nem lesz gond.
Észrevette, hogy azt mondta, hogy “hagyj el”, nem pedig “hagyj el”.
Lucia hajnal előtt kelt fel. Kevesebb mint egy hét alatt visszavitte a kávé illatát a konyhába, és ellátta a négy korai gyereket. A legkisebb fekete volt, vékony lábakkal és gyenge mellkassal. Tomás biztosította, hogy nem bírja ki egy hónapig.
