Mateo entendió y, por primera vez, no apartó la conversación.
—La quiero. Pero quiero que siga siendo ella aunque algún día deje de quererme a mí.
Doña Teresa lo estudió y después sonrió.
—Con eso me basta.
El rancho siguió creciendo. Lucía comenzó a participar en decisiones de manejo y proveedores. Tomás y sus hijos empezaron a consultarla con naturalidad.
Don Eusebio apareció una mañana con una ovejita recién nacida envuelta en una cobija.
—Ya no tengo espalda para desvelarme con otra criatura —dijo—. Te la encargo.
Lucía la recibió entre los brazos.
—Se va a llamar Esperanza.
—Ni siquiera la revisaste.
—Ya la revisé con los ojos.
Don Eusebio soltó una carcajada y dejó la ovejita a su cuidado.
Carbón, ya casi adulto, reaccionó a Esperanza como si el rancho le hubiera entregado una responsabilidad que nadie le pidió. La seguía alrededor del corral y se interponía cada vez que alguien intentaba acercarse demasiado. Mateo aseguraba que solo quería robarle comida. Lucía insistía en que estaba protegiéndola.
Egy vasárnapon, majdnem egy évvel Lucia érkezése után, ő és Mateo lovagoltak fel a dombra lóháton. Canela nyugodtan lépett előre. Lent láthattad a házat, a felújított karámot, a legelőket és a mesquitfák vonalait, amelyek a földet követték.
“Még mindig azt hiszed, hogy ez a ranch mindig nyer?” kérdezte Lucia.
Mateo emlékezett Clara levelére, és lassan válaszolt.
“Régen azt hittem, választanom kell a ranch és az élet között. Most azt hiszem, a probléma az volt, hogy sosem tanultam meg megosszani egyik két dolgot sem.
Lucia a vállára hajtotta a fejét.
Nem beszéltek házasságról, és nem tettek életre szóló ígéreteket. Beszéltek egy kút javításáról, a karám kibővítéséről, és a következő hónapban Doña Teresa fogadásáról. Ez egy konkrét dolgokból álló jövő volt, és ezért volt igazabb.
