“Ötvenkét éves vagyok, Victor,” mondtam nyugodtan. Ugyanannyi idősek vagyunk. Három hónap múlva ötvenhat éves leszel.
Grimaszolt, mintha valami illetlent mondtam volna. Karina kissé zavartan nézett rá—nyilvánvalóan adta neki egy másik számot.
Tizennyolc év csend
Tizennyolc évvel ezelőtt ez a férfi elhagyott az első “kislányáért”. Már nincs is ott; volt egy másik is közte és Karina között. A lányunk akkor nyolc éves volt.
Nyolcezer rubel tartásdíj. Ez az összeg, amelyet a bíróság határoz meg. Akkoriban “nem hivatalosan” dolgozott, részmunkaidős takarítóként nyilvánítva, így lehetetlenné tette valódi jövedelmének bizonyítását. És még az a nyolcezer rubel is annyira késve fizetett, hogy nekem is — negyvenszer is számoltam, hölgyeim — a végrehajtókhoz kellett mennem. Negyven alkalommal panaszt írni. Negyvenszer sorban álltak más nők között, akik ugyanazokkal az aktákkal rendelkeznek. Negyvenszer hallottam egy fiatal alkalmazotttól azt mondani: “Nos, asszonyom, mit akar, most már új családja van.”
Mindig volt egy “új családja”. De a régi – Dacha és én – sosem tűnt jelentőségnek.
Emlékszem arra az első évre a válás után, amikor a szupermarket előtt számoltam a rubeleimet. Mennyibe kerül a kenyér, tej, joghurt a Dacha-ért? Akkoriban junior mérnökként dolgoztam egy kis gyárban — havi tizenhétezer rubel. Nyolcezer dollárjával, amikor fizetett, huszonöt ezer volt. Moszkvában. Egy gyerekkel.
De nem adtam fel. Harminchat évesen beiratkoztam egy esti doktori képzésre. Daha tízéves volt. Éjszakánként öt órát aludtam. Egy kolléga férje mindenki előtt megkérdezte tőlem: “Miért csinálod ezt? Már nem vagy fiatal. Nem mondtam semmit. Egyszerűen összeszorítottam a fogam, hogy befejezzem a szakdolgozatom újabb fejezetét.
Negyven évesen védtem meg a szakdolgozatomat. Ezután levelezésen szereztem egy második menedzsment diplomát. Még három év. Ugyanakkor cikkeket írtam speciális magazinoknak. Az egyik, a polimer bevonatokon alapul, Németországban is észrevették.
