Karina Victorra nézett. Aztán rám nézett. Aztán újra Victorra nézett. A keze lassan lecsúszott a könyökéről.
“Nyolcezer?” Ismételte halkan hangon.

“Havi nyolcezer rubel,” erősítettem meg. 2008-tól 2018-ig. Tíz évig. És még akkor is elkésett, olyannyira, hogy negyven alkalommal kellett elmennem a bírósági végrehajtókhoz. Negyvenszer, Karina. Számoltam. Összesen körülbelül hatszázezer rubel tartozik nekem—még a nyugtákat is megtartottam, ha érdekel, hogy megnézze őket. Hatszázezer rublet, amit sosem láttam, mert átruházta a vagyonát az anyja nevére, és azt mondta a végrehajtóknak, hogy nincs semmije. Ebben az időszakban autókat és órákat vásárolt.

 

Rápillantottam a csuklójára.
“Kérdezd meg tőle, Karina, mennyibe kerül ez az óra.” Szerintem többet ér, mint bármi, amit a saját lányáért fizetett tíz év alatt gyerekkorában. Az iskolája, a magántanárai, az első farmerje, a gyógyszerei, amikor mandulagyulladása és negyven láza volt, miközben én betegszabadságon voltam és elvesztettem a bónuszaimat.

Victor dühös lett, aztán elvörösödött, majd újra dühös. Körülöttünk az emberek most már nyíltan néztek rájuk. A nő, akinek a táskája a klinikán, lassan bólintott a szavaim ritmusára.

“Aglaé, mit csinálsz?” Victor sziszegett. Megőrültél? Mindenki előtt?
“És te, tíz perccel ezelőtt, nem mondtad Karinának mindenki előtt, hogy én vagyok egy ‘laborvezető szoknyában’, és hogy te egy ‘igazi nőt’ kerestél?” Még csak nem is emeltem fel a hangomat. Nyilvánosan beszéltél rólam. Nyilvánosan beszélek rólad. Szem szemért, Victor. Ez egy kifejezés, amit mindig is szerettél, nem igaz?

Karina végleg elengedte a karját. Fél lépést hátralépett.
“Vitia, azt mondtad, hogy elvette tőled a gyereket, és megtiltotta, hogy láthasd őt,” mondta elég hangosan, hogy mindenki hallja. Azt mondtad, hogy segíteni akarsz neki, de ő visszautasította.

Victor megrázkódott. Kinyitotta a száját, becsukta, újra kinyitotta.
“Én… nos… Nem egészen annyira…
“Értem,” mondta Karina.

A légiutaskísérő gyengéden megérintette a vállamat.
“Petrovna Aglae asszony, a repülőgép készen áll a felszállásra. Bele kell vágnunk.
Bólintottam.
“Viszlát, Victor,” mondtam. Nem köszönök Dachának. Nem kérdezted, hogy van. Három év alatt egyszer sem.