Megszakítottam a hívást. Nem tettem le hirtelen, nem tiltottam le. Egyszerűen lefelé fordítva tettem a telefont a konyhaasztalra, majd bekapcsoltam a vízforralót.

Másnap írt nekem: “Kérlek, válaszolj, amikor tudsz.”

Nem válaszoltam. De én sem töröltem.

A száma még mindig név nélkül van – csak egy számsor. Nem tudom, hogy valaha is felhívom-e. Talán egy év múlva. Talán soha. Talán azon a napon, amikor Dasha egyedül mondja nekem, hogy látni akarja őt, megadom neki ezeket a számokat, és hagyom, hogy ő döntse el.

 

Ami őt illeti, hagyd, hogy ott várjon.

Tizennyolc éven át vártam tőle a tisztelet jelét. Most az ő következik, hogy várjon.

Csodásan alszom. Évek óta először nincs már az a megszállott gondolatom: “Írnom kell a végrehajtóknak.”

Azonban egy kérdés továbbra is motoszkál a fejemben. És szeretnék megkérdezni titeket, lányok.

Túl messzire mentem azon a napon a reptéren?

El kellett volna mennem csendben, felszállnom arra a gépre, és semmit sem szólnom Karina és az idegenek előtt? Vagy ez a tizennyolc év csend megadta a jogot, hogy mindent kibontasak—pontosan hol választotta a megaláztatást?