1. Fejezet: A vonal, amit elfelejtett letörölni
A telefon hangszórójából áradó recsegő, hivatalos hang olyan élesen hasított be a kis, dohos szagú albérlet nappalijába, mint egy vágás.
– Mrs. Bennett? – ismételte meg a tulajdonjogász, Arthur Vance, miközben a vonal túlságos csendjét csak a Richmond környéki autópálya távoli zajai törték meg. – Hall engem? Azt kérdeztem, tisztában van-e azzal, hogy az a negyvenhatezer dollár, amit a múlt héten utalt át a letéti számlánkra, pillanatnyilag zárolva van a hitelszövetkezet belső csalási vizsgálata miatt?
Ethan arcáról egyetlen szempillantás alatt tűnt el a fensőbbséges, hűvös nyugalom. A szeme kitágult, az álla megremegett, és reflexszerűen a konyhaasztalon heverő vastag paksaméta – a zárócsomag – felé kapta a kezét, mintha egy égő parazsat akarna elfojtani.
– Arthur, itt Ethan Cole beszél – vágott közbe a férfi, és a hangja, amely eddig mindig a megnyugtató, bölcs tanácsadó dallamán zengett, most élesen, szinte sikoltszerűen repedt meg. – Ezt a hívást azonnal le kell zárnia. Ez a magánügyünk. A papírok rendben vannak, a…
– Mr. Cole, önnek a vonalban sincs keresnivalója ebben a pillanatban, mert a számla, amelyről a pénz érkezett, kizárólag Caroline Bennett nevén van – felelte a jogász hűvös, professzionális tárgyilagossággal. – És amint azt az előbb jeleztem Mrs. Bennettnek, a rendszerünk tegnap este automatikusan összekapcsolta a tranzakció metaadatait egy fél évvel ezelőtti, meghiúsult adásvétellel. Ugyanez az ajándékozási formanyomtatvány, ugyanaz a szövegezés, pontosan ugyanazok a banki útvonalak szerepeltek egy másik ingatlanügyletben is. Csak akkor… egy bizonyos Clara Miller nevére szólt a papír.
A nappaliban csend lett. Olyan nehéz, fojtogató csend, amelyben még a saját pulzusomat is hallottam a halántékomban zúgni.
Clara Miller.
