A lábam megremegett. Odalléptem a másik oldalra, és óvatosan rátenném a kezem Dean lankadt, hideg ujjaira.

– Hogy van? – kérdeztem, és a könnyeim végונה utat törtek maguknak, végigfolyva az arcomon.

– Stabil – válaszolta Abby, de a hangjában ott remegett a vád. – Azt mondják, szerencsében volt részünk. De anya… mi történt veled? A rendőrség hívott apát két napja. Valami csalásról beszéltetek a nevedben. Valami… valaki megint megpróbált átverni?

Megráztam a fejemet. Belenéztem a lányunk szemébe, és eldöntöttem, hogy ebben a pillanatban nincs többé hazugság, nincs szépítés, nincs önigazolás.

– Nem valaki más, Abby – mondtam halkan, miközben Dean lassan kinyitotta a szemét, és ránk nézett. – Én voltam. Én hagytam magam becsapni. Mert azt hittem, hogy ha egyszer elrontottam az életünket, akkor minden büntetést megérdemlek, amit a világ kiszab rám.

Abby elhúzta a kezét az apjáé mellől, és egy pillanatra úgy nézett rám, mintha egy idegen lennék.

– Miért csináltad ezt, anya? Miért kellett mindent felégetned?

3. Fejezet: Charlottesville árnyai

A kórházból kilépve a hűvös októberi szél az arcomba vágott. Richmond utcái éppen akkor kezdtek sötétbe borulni, a lámpák sárgás Fényei pedig hosszú árnyékokat vetettek a járdára.

Ethan Cole nem tűnt el nyom nélkül.

A rendőrség ugyan elfogatóparancsot adott ki a csalássorozat miatt – hiszen Clara Miller ügyvédje és további két asszony is jelentkezett a hatóságoknál a nevével –, de Ethan tegnap este óta elérhetetlen volt. A bérelt sorházat üresen hagyta, a telefonjait kikapcsolta, és a hírek szerint valahol a nyugat-virginiai hegyek felé vette az irányt egy olcsó, használt kocsival.

Nem érdekelt, hová ment. Nem akartam bosszút állni rajtam keresztül. A bosszú nem hozná vissza a huszonöt évet, nem törölné el azt a szégyent, amit a lányunk arcán láttam a kórteremben.

Három nappal az eset után autóba ültem, és elindultam észak felé, Charlottesville irányába.