Dean otthon volt már a műtét után, a lányunk, Abby pedig átjött hozzám minden kedden délután. Nem hozta fel a múltat, nem beszéltünk Ethanről, és nem is említettük a Charlottesville-i házat. Csak teát ittunk, sütit sütöttünk, mint régen, amikor még tizenéves volt, és a világunk nem dőlt romba egy rossz döntés miatt.
Egyik szombat délután a lakásom ablakából néztem kifelé a hóesésbe, amikor a telefonom megcsörrent.
Nem ismerős szám volt. Virginia állam börtönügyi hálózata.
– Mrs. Bennett? – recsegte a vonal túlságos végén egy hivatalos hang. – Itt a Buckingham-i büntetés-végrehajtási intézet. Ethan Cole-t előállították tegnap este egy közúti igazolás során. Kérésére önnek kellene átvennie a személynél talált személyes tárgyait, mivel a letartóztatási jegyzőkönyvben az ön címe szerepel vészhelyzeti kapcsolatként, mint… nos, mint közeli ismerős.
Megálltam a konyhapult mellett, a csésze kávé a kezemben megremegett.
– Nem vagyok a közeli ismerőse – mondtam határozottan, tisztán, mindenféle remegés nélkül a hangomban. – És semmiféle tárgyára nincs szükségem.
– De, Mrs. Bennett, a törvény szerint…
– Semmi sem kötelez rá, hogy egy csaló holmiját tároljam – vágtam a szavába. – Adják át a börtön raktárának, vagy dobják ki. Nekem már nincs semmi közöm Ethan Cole-hoz.
És letettem a telefont.
A vonal hirtelen elnémult. A csend, ami ezután következett, nem volt fojtogató. Könnyű volt, tiszta és meleg.
Levettem a kabátot a fogasról, felhúztam a sálamat, és kiléptem a hóesésbe. A lányom, Abby hívott egy órája, hogy átjön karácsonyfát díszíteni. Az autóm motorja felmordult, a fűtés meleg levegőt fújt az arcomba, és miközben elindultam az úton, tudtam, hogy bár az utat, amit bejártam, nem kívánnám senkinek, a végére mégis megérkeztem valahová.
