– Várjon! – sikoltszerűen kiáltotta Ethan, és a fensöbbséges, hűvös férfi, aki perceken még ott ült a bérelt ágy szélén, kijelentve, hogy „soha nem tud feleségül venni egy árulásra képzett nőt”, most a földre rogyva, kétségbeesetten kapkodott a papírok után. – Ezt nem teheted meg! Elveszíted a letéti pénz egy részét! A szerződés kötelez! Csináltunk egy életet, Carrie! Huszonöt év után te is elhagytad a férjedet, most engem akarsz tönkretenni?!
– Én huszonöt év után elhagytam egy idegent, Ethan – mondtam, és végre egyenesen a szemébe néztem, miközben lenyomtam a hívásbefejezés gombot a telefonomon. – De te… te egy szélhámos vagy, aki azt hitte, hogy a bűntudatom majd elég pajzs lesz a lopásaidhoz.
Ethan az asztalra csapott, az arca torzzá vált a dühödt kétségbeeséstől. De mielőtt még bármit mondhatott volna, a telefonja megszólalt a zsebében.
Megnézte a kijelzőt. A színe teljesen elment.
A helyi rendőrség hívta.
2. Fejezet: A Richmond-i kórház folyosói
Három nappal később a Richmond-i közkórház sürgősségi osztályának steril, neonfénnyel megvilágított folyosóján ültem. A köpenyem zsebében lapult a lezárt boríték: a hivatalos igazolás arról, hogy a hitelszövetkezet a csalási vizsgálat lezárásaként visszautalta a 46 000 dollárt a számlámra. Nem az egész összeget – egy kis adminisztrációs díjat levontak –, de az enyém volt. Minden egyes centje.
Az életem romokban hevert, de valami furcsa mód mégis könnyebbnek éreztem magam.
A sorház az autópálya mellett továbbra is dohos volt, Dean pedig már végleg aláírta a bíróságon a papírokat, amelyek jogilag is elválasztottak minket. Nem volt hová hazamennem, és a lányom, Abby még mindig nem vette fel a telefont, amikor hívtam. Tudtam, hogy a bocsánatkérés nem lesz elég ahhoz, hogy töröljem azt a fájdalmat, amit okoztam neki. Ehhez idő kellett. Évek talán. De az első lépést meg kellett tennem.
A folyosó végén, a betegfelvételi pultnál megláttam egy ismerős sziluettet.
