Dr. Harrison állt ott, a kardiológiai osztály vezetője, akivel együtt dolgoztam a betegbeosztásokon. Amikor észrevett, egy pillanatra habozott, majd odalépett hozzám.
– Caroline – mondta halkan, kissé óvatosan. – Hogy vagy? Azt hallottam a HR-en… nos, voltak bizonyos kérdések a bankszámláid körül a múlt héten. Remélem, minden rendben.
Felsóhajtottam, de nem sütöttem le a szemem.
– Volt egy nehéz hetem, doktor úr. Egy nagyon nehéz hetem. De túlépem rajta. A vizsgálat lezárult, a nevem tiszta.
Harrison elmosolyodott, egy fáradt, de őszinte mosollyal.
– Örülök, Carrie. Mindig is tudtam, hogy keményebb fából faragtak, mint amennyire szerénykedni szoktál. Épp most jövök a huszonegyes kórteremből. Van ott valaki, aki talán örülne, ha látna egy ismerős arcot.
– Ki az? – kérdeztem meglepetten.
– Egy régi beteg. Vagyis… nem is olyan régi. De a lánya órák óta ott ül a váróban, és nem akarja elhagyni az épületet. Azt mondja, az apja nem engedi haza, amíg nem beszél valakivel a családból.
A nevem a torkomra forrt.
Amikor beléptem a fehér falú kórterembe, a fénysorompó mögött megláttam a gépekre kötött, vékony testet. Dean volt az. Az arca beesett, a haja megőszült az utóbbi hónapokban, és amikor rhuat pillantott, a szeme benne viselte a magány minden súlyát, amit huszonöt év alatt közösen építettünk fel, majd romboltunk le.
De nem ő ült a székben mellette.
Abby volt az.
A huszonnégy éves lányunk ott ült az ágy szélén, a feje az apja kezére hajtva. Amikor meghúzódott az ajtó, felnézett. A szeme vörös volt a sírástól.
A pillantásunk a levegőben találkozott. Nem volt ott sem düh, sem harsány gyűlölet. Csak az a fojtogató, kibírhatatlan csend, amely a kimondatlan igazságokat kíséri.
– Anya – mondta Abby, és a hangja alig volt más, mint egy suttogás. – Az apának… infarktusgyanúja volt tegnap este. A munkahelyén rosszul lett. Én… én nem tudtam kit hívni, mert te voltál az első számú vészhelyzeti kapcsolat a telefonjában. A kórház hívott.
