A GPS harmincöt mérföldet mutatott a kisváros határáig. Az úticélom egy olyan hely volt, amit eddig csak a lezárt adásvételi mappákból és Ethan csillogó ígéreteiből ismertem: a domboldalban fekvő, félkész birtok, a présházhoz hasonló, nagypolgári házzal, amelynek a kertjében most vadon nőttek a gyomok.
A ház lakatlan volt. A zárócsomag visszavonása miatt a tulajdonjog visszaszállt az eredeti eladóra, egy idős özvegyre, aki valahol Floridában élt, és akinek fogalma sem volt arról, hogy Ethan milyen piszkos játékotűzött ki a háta mögött.
Megálltam a kavicsos felhajtón. A kocsiból kiszállva a hűvös őszi levegő megtöltötte a tüdőmet.
A ház grandiózus volt, de most ridegnek tűnt. A nagy, boltíves ablakok mögött üres szobák tátongtak, a falakról hiányzott a festék, a padlón pedig építkezési por rétegződött. Ez lett volna a „közös otthonunk”. Ez volt az a hely, ahová Ethan be akart zárni, miközben a neve sem szerepelt volna semmilyen papíron, és ha bármi balul sült volna el, a teljes adósság és a bűncosség az én nyakamba szakad.
– Maga mit keres itt, hölgyem? – kérdezte egy rekedt hang a hátam mögül.
Megfordulva egy középkorú férfi állt ott, a szomszédos telek kerítésénél egy metszőollóval a kezében. A tekintete gyanakvó volt, de nem ellenséges.
– Csak… csak körülnéztem – feleltem, miközben a táskám pántját szorítottam. – Caroline Bennett vagyok.
A férfi összehúzta a szemöldökét, majd lassan bólintott.
– Ahh. A Bennett név. A rendőrség volt itt tegnap. Kérdeztek arról a férfiról… Ethanről. Azt mondták, valami szélhámos. Tudja, kisasszony, én már a kezdetektől fogva mondtam a feleségemnek, hogy valami nem stimmel azzal a fazonnal. Mindig olyan sima modorú volt, mint egy ügynök, aki el akar adni egy lyukas vödröt. De azt a másik nőt sajnáltam.
Megdermedtem.
– Melyik nőt?
