Amikor befejeztem, egy pillanatnyi csend után a közönség felállva tapsolt. Láttam az embereket, ahogy meghatódva törölgetik a szemüket. Az este hátralévő részében rekordmennyiségű adomány gyűlt össze az alapítvány számára.
7. Fejezet: A választás örökkévalósága
A gála késő éjszaka ért véget. A vendégek lassan elszállingóztak, a fények kihunytak, és a nagyteremben újra felcsendült az a jól ismert csend, amit régebben annyira gyűlöltem.
Daniel és én a szálloda külső teraszán álltunk. A hó halk pelyhekben hullani kezdett, bevonva a várost egy tiszta, fehér leplebe. Daniel mögém lépett, átölelte a derekamat, és az állát a vállamra hajtotta.
– Büszke vagyok rád, Mia – suttogta a fülembe. – Ma este megváltoztattad ennek a városnak a jövőjét.
– Mi változtattuk meg – javítottam ki halkan, miközben hátradőltem a mellkasának. – Nélküled nem sikerült volna.
– Mia… – mondta Daniel, és gyengéden maga felé fordított. Kivett a zsebéből egy másik, kisebb dobozt. Amikor kinyitotta, egy gyönyörű, egyszerű, mégis tökéletes gyémántgyűrű csillant meg a téli éjszaka fényeiben. – Azon a folyosón, azon az estélyen nemcsak egy tehetséges embert találtam meg. Megtaláltam azt az embert, akivel le akarom élni az életemet. Nem azért választalak, mert segítségre van szükséged. És nem azért, mert sajnálom a múltadat. Azért választalak, mert te vagy a legtisztább, legbátrabb és legszeretetreméltóbb nő, akivel valaha találkoztam. Hozzám jössz feleségül?
A könnyek most megállíthatatlanul folytak le az arcomon. Nem a fájdalom vagy a magány könnyei voltak ezek, hanem a teljességé és a boldogságé.
Felidéződött bennem a múltam minden egyes pillanata: a névtelenül átdolgozott éjszakák, a kirekesztettség érzése, az az elkeseredett suttogás az üres folyosón. Mindegyik lépés, mindegyik pofon erre a helyre vezetett.
– Igen, Daniel – válaszoltam mosolyogva, miközben a nyakába fontam a karom. – Igen, hozzámenek hozzád.
