– Mi van, ha megbukom? – tettem fel a kérdést, ami a legjobban mardosta a lelkemet. – Mi van, ha a felelősség túl nagy lesz?
– Akkor felállunk, és újra megpróbáljuk – válaszolta Daniel habozás nélkül. – De nem fogsz megbukni. Mert nem leszel egyedül. Én biztosítom a forrásokat, a jogi hátteret és a logisztikát. A szellemet, az irányt és az empátiát viszont te adod hozzá.
Kinyitottam a dossziét. A lapokon részletesen kidolgozott tervezetek szerepeltek: ösztöndíjprogramok mélyszegénységben élő gyerekeknek, átmeneti otthonok egyedülálló anyáknak és családon belüli erőszak áldozatainak, szakképzési központok és ingyenes étkeztetési hálózat. Ahogy a sorokat olvastam, a félelmem lassan valami másnak adta át a helyét: egy régen eltemetett, tüzes elhivatottságnak. Mindaz a fájdalom, amit az évek során felhalmoztam – a mellőzöttség, a szegénység, a kirekesztettség érzése – most hirtelen értelmet nyert. Nem átok volt, hanem iránytű.
Lassan felemeltem a fejem, és egyenesen Daniel szemébe néztem.
– Elvállalom. De csak egy feltétellel.
Daniel felhúzta a szemöldökét, és az ajka szélén egy halvány mosoly jelent meg.
– Hallgatom.
– Nem irodákban fogunk ülni és jelentéseket olvasgatni. Ott leszünk a terepen. Látnunk kell azoknak az embereknek az arcát, akiknek segítünk. Minden egyes centnek oda kell kerülnie, ahol a legnagyobb a szükség. Nem lesz semmi felesleges bürokrácia, semmi álszent felhajtás.
Daniel felállt az asztalától, odalépett hozzám, és kinyújtotta a kezét.
– Egyetértünk, Mia. Isten hozott a Reed Alapítványnál.
Amikor megráztam a kezét, melegség áradt el a tenyeremből az egész testemben. Ez nem csupán egy munkaszerződés volt. Ez volt az a pillanat, amikor végre nem várásra ítéltem magam – hanem saját magamat is kiválasztottam.
2. Fejezet: Az új kezdet és a szállodai búcsú
Másnap reggel visszatértem a luxusszállodába, de már nem ugyanaz az ember voltam. A falak, amelyek korábban börtönként vették körül az életemet, most csupán díszletnek tűntek egy régen véget ért felvonáshoz.
