– Tudod, Mia – mondta egy hideg novemberi estén, amikor az alapítvány tetőteraszán álltunk, kávéscsészével a kezünkben. – Egész életemben körül voltam véve emberekkel. Partik, üzleti vacsorák, jótékonysági gálák. És mégis, szinte mindig egyedül éreztem magam. Senki sem volt kíváncsi arra, ki vagyok valójában. Csak arra voltam jó, hogy finanszírozzam az álmaikat, vagy fényesebbé tegyem a társasági státuszukat.
Ránéztem. A holdsütésben az arca élesnek és töprengőnek tűnt.
– Ismerem ezt az érzést – mondtam halkan. – Amikor egy zsúfolt terem közepén állsz, és úgy érzed, ha abban a pillanatban köddé válnál, senki sem venné észre a hiányodat.
Daniel felém fordult, és letette a csészéjét a korlátra. Gyengéden megfogta a kezemet. A touch-a meleg volt és megnyugtató.
– Én észrevenném, Mia. Ha te eltűnnél, a világom újra sötét és élettelen lenne.
A szívem hevesebben kezdett verni.
– Daniel… én csak a munkatársad vagyok. Nem akarom, hogy azt hidd…
– Tudom, mit gondolsz – szakított félbe gyengéden. – Félsz attól, hogy ez is csak egy szerep. Félsz attól, hogy a hatalmi különbségek miatt nem lehetsz egyenrangú. De kérlek, nézz rám! Amikor rád nézek, nem az alkalmazottamat látom. Az egyetlen olyan embert látom, aki igaz volt hozzám a legelejétől fogva. Aki nem kért semmit magának, de mindent megadott másoknak.
Könnyek gyűltek a szemembe. Évek óta az volt a legnagyobb vágyam, hogy valaki meglásson, valóban meglásson engem. És most itt állt előttem egy ember, aki nem a vagyonomat, nem a státuszomat, hanem a lelkemet szerette meg.
– Én is látlak téged, Daniel – suttogtam.
Lassan, óvatosan hajtott felém, mintha engedélyt kérne. Amikor az ajka az ajkamhoz ért, a világ összes félelme, kétsége és magánya elpárolgott. Nem volt többé luxusszálloda, nem voltak gőgös vendégek, nem voltak társadalmi különbségek. Csak két ember volt, akik megtalálták egymásban azt a menedéket, amire mindig is vágytak.
