– Ha Önöknek az a jótékonyság, hogy drága pezsgőt isznak a fényűző termekben, miközben a kint állók fagyoskodnak, akkor valóban rossz embert választottak erre a pozícióra – folytattam, és Danielre pillantottam, aki büszkén bólintott. – De ha a Reed Alapítvány valóban változást akar elérni a világban, akkor minden egyes cent, amit ezekre az emberekre költünk, a létező legjobb befektetés. Mert reményt veszünk vele.
Pendelton elvörösödött, de nem tudott mit válaszolni. A tanács többi tagja halk suttogásba kezdett, majd a legidősebb tag, egy tiszteletreméltó idős hölgy, lassan tapsolni kezdett. Hamarosan az egész terem csatlakozott hozzá.
Az ülés után Daniel odakísért az irodámhoz.
– Lenyűgöző voltál, Mia – mondta, és a hangjában őszinte csodálat bujkált. – Soha nem láttam még senkit, aki így lecsendesítette volna Pendeltont.
– Csak az igazat mondtam – mosolyogtam el magam fáradtan.
– És pontosan ez az, ami hiányzott innen – tette hozzá Daniel, miközben közelebb lépett hozzám. A tekintete mély volt és kifejező. – Mia, te nemcsak a programot változtattad meg. Engem is megváltoztattál.
Egy pillanatra megállt a levegő közöttünk. A szakmai határok, amelyeket gondosan felépítettünk magunk köré, hirtelen elhomályosultak. Megéreztem a vonzódást, ami már az első nap óta ott bujkált a közös munkánk mögött, de egyikünk sem merte kimondani.
5. Fejezet: Az álarcok mögött
A munka irama nem csökkent, de ahogy telt az idő, Daniel és én egyre több időt töltöttünk együtt a hivatalos órákon túl is. Késő esti megbeszélések a kedvenc kis kávézónkban, hosszú autózások a városon át a tereplátogatások után, és kötetlen beszélgetések a jövőről.
Megismertem azt a Daniel Reedet, akit a világ nem látott. A milliárdos üzletember mögött egy mélyen magányos ember rejtőzött, aki korán elveszítette a szüleit, és akit a vagyonos társaságban mindig csak a pénzéért és a befolyásáért vettek körül.
