A HR-irodában leadtam a felmondásomat. A szálloda igazgatója, Mr. Vance, értetlenül nézett rám a szemüvege felett.
– Mia? Biztos ebben? Most tervezzük a szezonális előléptetéseket. Maga az egyik legmegbízhatóbb dolgozónk. Rendkívül csendes, soha nem okoz problémát.
„Igen, csendes voltam” – gondoltam magamban. – „Mert nem hagyták, hogy megszólaljak.”
– Köszönöm az eddigi lehetőségeket, Mr. Vance, de elérkezett az ideje, hogy továbblépjek – mondtam nyugodtan, határozottan.
A személyzeti öltözőben találkoztam azzal a két kollégámmal, akik a jótékonysági estély estéjén olyan nyers gúnnyal beszéltek rólam. Képmutató mosollyal léptek hozzám.
– Hallottuk, hogy elmész, Mia – mondta az egyikük, miközben a sminkjét igazította a tükör előtt. – Találtál valami jobb takarítói állást? Vagy végre rájöttél, hogy ez a világ nem neked való?
Ránéztem a tükörképükre. Pár nappal ezelőtt ez a megjegyzés mély sebet ejtett volna rajtam. Most azonban csak szánalmat éreztem irántuk. Ők benne ragadtak ebben az aranykalitkában, ahol az ember értéket a ruhája márkája és a felszolgált pezsgő ára határozza meg.
– A Reed Alapítvány igazgatója lettem – mondtam halkan, de tisztán. – Én fogom vezetni az új közösségi programjukat.
A csend, ami követte a szavaimat, süketítő volt. A kollegám kezében megállt a rúzs. Nem vártam meg a válaszukat. Összeszedtem a személyes dolgaimat a szekrényemből, visszadtam a kulcsokat, és emelt fővel léptem ki a szálloda üvegajtaján. Odakint a friss őszi szél arcimba fújt, de én most először éreztem azt, hogy végre szabadon lélegzem.
3. Fejezet: Az alapítványi munka és a valóság
Az első hetek a Reed Alapítványnál feszített tempóban telt el. Daniel egy teljes emeletet biztosított számomra és a kis csapatom számára az alapítvány belvárosi épületében. Nem pazaroltuk az időt: felvettünk két elhivatott szociális munkást, egy jogi tanácsadót és egy logisztikai koordinátort.
